6 régió, ahol még ma is ősi hagyományok szerint élnek

Etiópia déli részén, az Omo-folyó völgyében él több tucat, egymástól is eltérő kultúrával rendelkező törzs, mint például a hamer, murszi vagy dasszanec nép. Ezek a közösségek még ma is tradicionális testfestést, sebhelymintákat, valamint – főleg a murszi nőknél – ikonikus ajakkorongokat viselnek, amelyek státuszszimbólumként is szolgálnak.

A napi élet ritmusát szertartások, esőhívó rítusok, táncok és férfivá avatási ceremóniák szabályozzák. Bár a turizmus és az állami modernizációs kísérletek elérték a térséget, sok törzs ragaszkodik ősi életmódjához, amely évezredek óta alig változott. Az Omo-völgy UNESCO világörökségi terület, de lakók számára ez nem presztízs, hanem egyszerűen az otthonuk.

Bhután a Himalája rejtett gyöngyszeme, ahol nemcsak a természet, hanem a kultúra is szinte érintetlen maradt. A buddhizmus itt nem egyszerűen vallás, hanem mindent átszövő életfilozófia, amely a politika, az oktatás és az életvitel alapja. A férfiak a tradicionális gho ruhát, a nők a kira viseletet hordják nap mint nap, és a kolostorokban zajló fesztiválok – például a tsechu – a társadalmi élet középpontjai.

A modern technológia bevezetése, például a televízió és az internet, csak a 2000-es évek elején történt meg, és a kormány tudatosan korlátozza a tömegturizmust is.

Pápua Új-Guinea a világ egyik legnagyobb kulturális és nyelvi mozaikja: több mint 800 (!) különböző nyelvet beszélnek, és ugyanennyi törzsi kultúra él egymás mellett. A hegyvidéki és dzsungeles területeken számos közösség még mindig animista hiedelmek szerint él, szertartásokkal, áldozatbemutatással, spirituális vezetőkkel. Egyes térségekben máig gyakoriak a tradicionális háborús díszítések, a testfestés és a madártollas fejdíszek használata.

A Sepik-folyó mentén élők bonyolult faragványairól híresek, amelyek a szellemekkel való kapcsolattartás eszközei. A modern világ hatása ugyan megjelent, de a hegyvidéki közösségekben a külső befolyás minimális, sokszor még az állami jelenlét is alig érezhető.

Irán nyugati hegyeiben, a Zagrosz vonulatai között élnek a bakhtiyari és qashqai nomád törzsek, akik évszázadok óta évente kétszer vándorolnak a téli és nyári legelők között. A nők kézzel szőtt szőnyegeket készítenek, színes, több rétegű ruhát és hagyományos fejkendőt viselnek, míg a férfiak gyakran még mindig kecskeszőr sátorban alszanak.

Bár egyre több család részben vagy egészben letelepszik, a nomád életforma a kultúra szívében maradt. A qashqai nép zenéje, táncai és gasztronómiája szintén élő örökség. Az iráni kormány pedig 2011-ben próbálta regisztrált örökségként elismertetni a bakhtiyari nomád életmódot az UNESCO-nál – természetesen sikeresen. 

Mongólia vidéki területein a lakosság egy jelentős része még mindig nomád pásztorként él, évszakos vándorlással, jurtában (ger-ben) lakva, tejet és húst fogyasztva, lóháton közlekedve. A mongolok kulturális identitásának része a természet szellemeinek tisztelete, a sámánisztikus hiedelmek és a buddhista rítusok kombinációja.

India északkeleti régiói – különösen Nagaland, Mizoram és Arunachal Pradesh – több tucat ősi törzs otthonai, akik saját nyelvüket, öltözetüket, vallásukat és társadalmi szerkezetüket őrzik. A nagák például híres harcos nép voltak, akiket még a 20. században is fejvadász kultúrájuk tett hírhedtté, ma már békés, de hagyományait továbbvivő közösségek.

A tetoválás itt nem divat, hanem státusz és identitás, míg az animista és keresztény hitvilág furcsa egyvelegben él egymás mellett. A Hornbill Fesztivál évente mutatja be a különböző törzsek táncait, zenéjét, viseletét és szokásait. Az indiai állam igyekszik bekapcsolni őket a modern életbe, de a kulturális különállás még mindig erősen érzékelhető.