A hippikről valószínűleg a trapéznadrágok, a hosszú haj és az LSD jut eszedbe. S talán egy nagyon sajátos grafikai stílusra is gondolsz, amelyet koncertplakátokon és lemezborítókon használtak előszeretettel: gömbölyded, zavaros, alig olvasható betűk, trippelős színkombinációk és dekoratív, kanyargó szegélyek.
Ez a stílus először San Franciscóban született meg, néhány tervező által az 1960-as évek végén.
De minek apropóján?
Plakátokat kellett készíteniük olyan zenekarok és zenészek számára, mint a Byrds, a Grateful Dead, Janis Joplin, a Steve Miller Band, Jimi Hendrix, akik mindannyian épp ekkoriban kezdték pályafutásukat. Ám nem ezek a tervezők találták ki ezt a ma már ikonikusnak számító stílust. Valójában nagy hatással volt rájuk az 1800-as évek végén indult művészeti mozgalom, a szecesszió.
A szecesszió lágy pasztellszínei helyett a pszichedelikus művészek az intenzív, nagy kontrasztú színeket választották, amelyek egyfajta „vibrálásra" késztetik a szemet, ami az LSD-tripelő vizuális élményeire hajaz.
A 60-as években a művészek adaptálták a merész, dinamikus betűtípust, és még tovább tolták azt: lágyították a vonalakat és eltakarták a széleket, így szinte olvashatatlanná téve azt. Ami célt szolgált. Hiszen azt akarták, hogy megragadja a figyelmet és fenntartja az érdeklődést – legalább addig, míg az emberek rájönnek, mit akar mondani a plakát.
A két korszakban sok közös vonás is volt. Mindkét korszak tele volt nagy technológiai és társadalmi változásokkal, amelyek a viharos korszakot tükröző nagyszerű művészetet eredményeztek.
Az 1800-as évek végén az új technológiák – elektromos áram, telefonok, autók – megváltoztatták a világ működését. És azt is, ahogyan kinézett. Néhányan, különösen a művészek, akik átélték ezt a technológiai forradalmat, nem voltak annyira oda az új iparért. Őszintén szólva csúnyának tartották. Ebből a konfliktusból egy új globális művészeti mozgalom született.
