Többféle anyai minta áll előttünk, attól függően, hogy milyen típusúak vagyunk, ráadásul még ezek között is gyakran ellentétbe kerülnek a sémák, amiket példaként láthattunk magunk előtt. Hogyan vehetjük észre, és írhatjuk át a káros mintákat?
Az énképünket már kisgyermekkorunkban elkezdjük kialakítani, megalapozni. Ez sosem lehet objektív, mert irreális vágyak, érzelmek mentén alakul ki a mintázatunk, ami emlékekből, gondolatokból, testi érzésekből áll, és önmagunkon túl kapcsolatainkra is vonatkoztatjuk.
A fejlődés korai szakaszában kialakult szokások korábban a környezet kezelésének hatékony eszközei is lehettek. Ezért rugalmatlanok, ellenállnak a változásnak, a későbbi életkorban viszont zavarok forrásaivá is válhat mindez.
Például a depressziós (állapotából adódóan távolságtartó) anya pici gyereke sír, kiabál, hogy az anyja megetesse, odamászik a mamához, esetleg ütögeti, a ruháját húzkodja, hogy figyelmet és ételt kapjon. Ez a viselkedés előtte életmentő volt, később viszont a rögzített rossz tapasztalat már káros, miszerint „akkor kapok figyelmet, ha erőszakos vagyok."
A szülő–gyerek kapcsolat egyéb frusztrációi, a korai szülői reakciók, a betöltetlen szükségletek gyakran irreális érzéseket, hiedelmeket alakítanak ki magunkról, a világról. Ezek a tapasztalatok az évek során finomodnak ugyan, de alapvetően megmaradnak egy életen át – ám önismeretünk fejlesztésével felnőttként ez is alakítható – olvashatjuk a HVG Pszichológia Magazinban, valamint a HVG-n megjelent összefoglalóban.
