Már a 18. században is ittak forró csokit, igaz, chilit, ámbrát és pézsmát is tettek bele
A forró csokoládéra ma leginkább édes, selymes téli italként gondolunk, tejszínnel, cukorral és kakaóval. A 18. századi Európában azonban egészen más ízek társultak hozzá: a csokoládét gyakran fűszerekkel, chilivel, sőt néha olyan összetevőkkel készítették, amelyekkel ma legfeljebb parfümök címkéjén találkozunk.
A csokoládé ivása jóval megelőzte a táblás édességek elterjedését. Egészen a 19. századig az egyik legnépszerűbb formba a folyékony változat volt, amelynek gyökerei Közép-Amerika térségébe, a mai Mexikó és a környező területek kultúráihoz nyúlnak vissza. Az aztékok és maják keserű, habos italt készítettek kakaóbabból, amelyet mézzel, chilivel és annattóval fűszereztek – utóbbi vöröses árnyalatot adott az italnak. Ez az ízvilág érkezett meg a 16. században Európába a spanyol hódítások nyomán.
A korai európai receptek sokáig hűek maradtak ehhez a hagyományhoz: a csokoládé keserű volt, csípős és fűszeres. A változás a 18. században kezdődött, amikor megjelentek azok a változatok, amelyek már közelebb álltak a mai ízlésünkhöz – bár még mindig jóval összetettebbek voltak, mint amit ma forró csokiként ismerünk.
Ezt jól mutatja Hannah Glasse 1747-ben megjelent szakácskönyve, a The Art of Cookery Made Plain and Easy, amely két külön csokoládéreceptet is közöl. Az egyik egészen extravagáns: bors, fahéj, pisztácia, szerecsendió, narancsvirágvíz és rózsavíz mellett olyan összetevők is szerepelnek benne, mint a pézsmát adó szarvas mirigyéből származó pézsma és az ámbráscet emésztőrendszerében keletkező ámbra. Ezek ma már nemcsak ritkák, de sok helyen tiltottak is.
A csokoládé Európában sokáig luxuscikknek számított. A 17-18. században elsősorban az elit fogyasztotta, és nemcsak élvezeti italként, hanem gyógyírként is. Úgy tartották, hogy segít a gyomorpanaszokon, a gyulladásokon, sőt még a másnaposságon is. Angliában az első csokoládéház 1657-ben nyílt meg Londonban, és az ilyen létesítmények hamarosan a politikai viták, intrikák és társasági élet fontos helyszíneivé váltak. Nem véletlen, hogy II. Károly király egy időre be is záratta őket, attól tartva, hogy túl sok „veszélyes gondolat” születik bennük.
A forró csokoládé végül a csokoládéházakból átköltözött az előkelő otthonokba, ahol gyakran szolgálók hosszadalmas munkájával készült el. A kakaóbabot őrölni és pépesíteni kellett, mielőtt felhabosították – ez messze állt a mai instant megoldásoktól. Az eredmény viszont sűrű, gazdag és fűszeres ital volt, amely inkább emlékeztetett olvasztott csokoládéra, mint arra a könnyű forró csokira, amit ma iszunk.
Olvasd el ezt is!