A legújabb tanulmány sok fontos dologra mutat rá.
Az utóbbi években a kutatók egyre inkább úgy tekintenek a Vénuszra, a Naptól számított második bolygóra, mint a jövőbeli élet lehetséges lakóhelyére. Rengeteg tanulmány például azt sugallta, hogy az ősi Vénuszon hatalmas óceánok voltak és olyan kellemes éghajlat uralkodott, amely több milliárd évig fennmaradhatott.
A Vénusz azonban napjainkra pokolian meleg, felszíne csontszáraz és olyannyira forró, hogy még az ólmot is megolvasztaná. Néhány tudós azonban azt állítja, hogy a bolygón az élet, ha valaha is létezett, még mindig fennmaradhat, a felhők között lebegve, körülbelül 50 kilométer magasan.
Ám a legújabb kutatás hideg vizet öntött az ehhez hasonló reménytelen reményekre.
Régebbi elmélet
Mint minden „újszülött" bolygó, a fiatal Vénusz is rendkívül forró volt, túlságosan is, hogy folyékony vizet tartalmazó óceánok alakuljanak ki rajta. A rendelkezésre álló víz nagyjából teljesen elpárolgott, amely egy bolygóméretű szaunát teremtett.
A korábbi, életbarát modellezési munka azt állapította meg, hogy a bolygó eléggé lehűlt ahhoz, hogy folyékony felszíni víznek adjon otthont, ami nagyrészt a felhőknek köszönhető, amelyek sok napsugárzást visszavertek az űrbe.
Az új
A Nature című folyóiratba megjelent új tanulmányban a svájci Genfi Csillagászati Obszervatórium posztdoktori kutatója, Martin Turbet által vezetett tudósok egy új modell segítségével szimulálták az ősi Vénusz éghajlatát. És nagyon eltérő eredményekre jutottak.
Turbet és csapata megállapította, hogy a fiatal Vénuszon uralkodó körülmények valószínűleg a bolygó éjszakai oldalára korlátozták a felhőket, ahol azok az élet kialakulása szempontjából a haszontalanabbnál is rosszabbak voltak
Ezek a felhők nemhogy nem térítették el a napfényt, hanem üvegházhatásuk révén egyre jobban felmelegítették a bolygót, sok hőt megkötve. Így a Vénusz soha nem hűlt le eléggé ahhoz, hogy eső essen, és folyók, tavak, óceánok alakuljanak ki rajta.
Ha a szerzőknek igazuk van, akkor a Vénusz mindig is egy pokolian meleg hely volt"
írta James Kasting és Chester Harman csillagászok, a Penn State University és a NASA Ames Research Center munkatársai.
