Megközelíteni is tilos a világ legelszigeteltebb népét
Az Indiai-óceán egyik apró szigetén él egy közösség, amelynek tagjairól még azt sem tudjuk biztosan, hányan vannak. Az Északi-Szentinel-szigeten élő szentinelézek következetesen távol tartják maguktól a külvilágot, India pedig ma már szigorúan korlátozza a terület megközelítését. A történelem alapján erre jó okuk is lehet.
Az Andamán-szigetekhez tartozó Északi-Szentinel-sziget mintegy 59 négyzetkilométeres, vagyis nagyjából akkora, mint Manhattan. Sűrű erdő borítja, természetes kikötője nincs, partjait korallzátonyok veszik körül. Lakóinak számáról csak becslések léteznek, ezek szerint néhány tucat és körülbelül 150 ember élhet itt.
A szentinelézek életéről is csupán töredékes ismereteink vannak. Vadásznak, halásznak, vadsertést és teknőst fogyasztanak, mézet és növényi táplálékot gyűjtenek. Íjat, hosszú nyílvesszőket és szigonyokat készítenek, miközben a külvilágból származó fémet is felhasználják. Ehhez többek között hajóroncsokból juthatnak hozzá. Azt sem lehet biztosan megmondani, mióta élnek a szigeten. Északi-Szentinelen soha nem folyt régészeti feltárás, az Andamán-szigetek más népcsoportjain végzett genetikai vizsgálatok azonban arra utalnak, hogy a térség emberi története több tízezer évre nyúlhat vissza.
A külvilággal való kapcsolatuk története már jóval sötétebb képet mutat. Maurice Vidal Portman brit gyarmati tisztviselő 1880-ban expedíciót vezetett a szigetre, emberei pedig egy idős házaspárt és négy gyermeket hurcoltak el Port Blairbe. Az idős pár rövid időn belül betegségek következtében meghalt, a gyerekeket később visszavitték a szigetre.
A 20. században indiai kutatók többször próbáltak kapcsolatot teremteni a közösséggel. Triloknath Pandit antropológus az 1960-as évektől több expedícióban vett részt, és egy alkalommal legalább 18 használatban lévő kunyhót találtak. Ezekből nagyjából 50-70 fős táborra következtettek, azt viszont nem tudták megállapítani, hogy éltek-e további csoportok a szigeten.
A kapcsolatfelvételek sokszor távol álltak attól, amit ma tiszteletteljes kutatásnak neveznénk. A látogatók tárgyakat vittek el a lakók által elhagyott kunyhókból, miközben a szentinelézek az erdőbe húzódtak. Más alkalmakkor kókuszdiót, fémedényeket és állatokat hagytak a parton. A szigetlakók egyes ajándékokat elfogadtak, másokat egyértelműen elutasítottak.
Ennek egyik legfontosabb oka a közösség védelme. Egy ennyire elszigetelten élő nép tagjai olyan fertőzésekkel szemben is rendkívül sérülékenyek lehetnek, amelyek máshol hétköznapinak számítanak. Az Andamán-szigetek más őslakos közösségeinek története arra is figyelmeztet, milyen pusztító hatással járhat a gyarmatosítás, a betegségek és a külvilág beavatkozása.
A sziget 2018-ban ismét a nemzetközi figyelem középpontjába került. A 26 éves amerikai misszionárius, John Allen Chau engedély nélkül jutott el a területre, hogy kapcsolatba lépjen a lakókkal. Az indiai hatóságok szerint megölték a szigeten, holttestét pedig végül nem hozták el, mivel egy újabb beavatkozás további veszélyt jelenthetett volna a közösségre.
Olvasd el ezt is!