Örökmozgó tornyot álmodtak a kommunisták, csúfos kudarc lett a vége

Az 1917-es oroszországi forradalmak után az avantgárd művészek egy része úgy gondolta, hogy az új társadalomhoz teljesen új művészetre és építészetre van szükség. Ebben a légkörben született meg a Harmadik Internacionálé emlékművének terve, amelyet ma egyszerűen Tatlin tornyaként emlegetnek. Az épületet Petrográdban, a mai Szentpéterváron emelték volna, és a kommunista pártok nemzetközi szervezetének, a Kominternnek adott volna otthont.

A torony tervezett magassága elérte a 400 métert, vagyis csaknem száz méterrel túlnőtt volna az Eiffel-torony eredeti, antenna nélküli szerkezetén. Megdöntött, kétszeresen csavarodó acélváza egy hatalmas gépezet benyomását keltette, miközben látványosan szakított a hagyományos emlékművek formavilágával. Tatlin olyan épületet képzelt el, amely egyszerre jelképezte volna a forradalom lendületét, az iparosodást és a technikai fejlődést is.

Az acélspirál belsejébe több, eltérő geometriai formájú, üvegezett teret terveztek. A legalsó, kocka alakú egységben tanácskozásokat tartottak volna, és itt zajlott volna a törvényhozási munka, miközben az épületrész évente egyszer fordult volna körbe. A fölötte elhelyezkedő piramist a végrehajtó szerveknek szánták, havi egy fordulattal. A henger alakú tér naponta fordult volna körbe, és a tájékoztatás, a sajtó, valamint a kommunikáció feladatait látta volna el. A terv egy negyedik, félgömb alakú elemmel is számolt, amelynek pontos funkciójáról és mozgásáról eltérő leírások maradtak fenn.

A torony tehát jóval több lett volna egyszerű emlékműnél. Irodák, tárgyalótermek, nyomda, rádióadó és vetítőberendezések kaptak volna helyet benne, így egyetlen épületben egyesítette volna az irányítás, a döntéshozatal és a tömegkommunikáció tereit. A folyamatosan mozgó helyiségek a történelem állandó változását és az új politikai korszak dinamizmusát jelképezték.

A jól kigondolt terv viszont messze meghaladta az 1920-as évek gazdasági és műszaki lehetőségeit. Az első világháború és az orosz polgárháború után súlyos anyaghiány uralkodott, a monumentális szerkezethez pedig hatalmas mennyiségű acélra és üvegre lett volna szükség. A négyszáz méteres, aszimmetrikus váz megépítése önmagában is rendkívüli mérnöki feladatot jelentett volna, a nagyméretű belső terek megbízható forgatásához pedig nem állt rendelkezésre jól kipróbált technológia.

Tatlin és munkatársai 1920-ban elkészítették a torony első nagyméretű modelljét, amelyet Petrográdban, majd Moszkvában is bemutattak. Egy kisebb változat az 1925-ös párizsi iparművészeti világkiállításon szerepelt, az eredeti makettek viszont később elvesztek. A ma múzeumokban látható példányok fényképek, rajzok és korabeli leírások alapján készült rekonstrukciók.