100 millió év múlva teljesen eltűnhetnek a Szaturnusz gyűrűi

A Szaturnuszt szabad szemmel is gyakran megpillanthatjuk az égen, de gyűrűit még távcsövekkel is sokszor hiába keressük. Ennek oka, hogy a bolygó évszakos változásai miatt a gyűrűk 13–15 évente úgy fordulnak, hogy élükkel mutatkoznak felénk. Ilyenkor szinte teljesen eltűnnek a szemünk elől, mert hiába hatalmasak – 560 ezer kilométer az átmérőjük, vagyis nagyobbak, mint a Föld felszíne –, vastagságuk mindössze körülbelül tíz méter, azaz szinte láthatatlanok.

A nagyrészt jégkristályból, sziklatörmelékből és kozmikus porból álló jelenség hosszabb távú változása azonban sokkal drámaibb. A legtöbb kutató úgy véli, hogy a gyűrűk nem egyidősek a bolygóval: legfeljebb 400 millió éve keletkezhettek, talán egy szétszakadt hold törmelékeiből. Mostanra viszont a Cassini-űrszonda mérései és a NASA kutatásai arra utalnak, hogy lassan „esőként” hullanak le a gázbolygóra. James O’Donoghue, a Goddard Űrrepülési Központ munkatársánk kutatása szerint a folyamat elképesztő: félóránként annyi víz jut le a Szaturnusz felső légkörébe, amennyivel meg lehetne tölteni egy olimpiai úszómedencét.

A mikrometeoritok becsapódásai, a Nap UV-sugárzása és a Szaturnusz mágneses tere mind külön-külön is gyorsítják a jégrészecskék bomlását, amelyek aztán a bolygó pólusai felé vándorolnak. Bár az Enceladus hold gejzírjei részben pótolják a külső E-gyűrű anyagát, ez messze nem elegendő ahhoz, hogy ellensúlyozza a veszteséget, írja az IFLScience.

A kutatók szerint a jövő forgatókönyve ezért elkerülhetetlen: először a belső gyűrűk – a D, C és B gyűrű – halványodnak majd el, hiszen ezek vannak legközelebb a bolygóhoz, így ezekre vannak leginkább hatással a gravitációs és mágneses erők. Később a külső gyűrűk is sorra követik majd őket: előbb az A, majd az F gyűrű kopik el lassan.