Az angolvécé előtt is volt élet: így oldották meg a toalettet az ókorban
A mai vécéhasználat során ritkán gondolunk bele, hogy a mindennapi kényelem mögött az emberiség egyik legfontosabb civilizációs vívmánya áll. A szennyvíz kezelése csak a felszínen kényelmi kérdés, ez jelenti a közegészségügy alapját is: évszázadokon át éppen az döntötte el egy település élhetőségét, hogy mit kezdett az emberi ürülékkel. Bár az angolvécét sokan a modernitás egyik jelképének tekintik, a történet valójában jóval korábban kezdődött, és az ókor több társadalma meglepően fejlett megoldásokat dolgozott ki.
Már i. e. 3000 körül is léteztek olyan rendszerek, amelyek a mai szemmel is ismerősnek hatnak. Az ókori Mezopotámiában agyagból készült ülő- vagy guggolóalkalmatosságokat alakítottak ki a házak leginkább elszeparált helyiségeiben, ezeket pedig csövek kötötték össze az utcai csatornákkal és emésztőgödrökkel. Az Indus-völgy egyes településein ennél is tovább jutottak: ott sok helyen szinte minden ház saját vécével kapcsolódott a városi szennyvízrendszerhez. A bronzkorban Kréta palotáiban még kézi öblítésre alkalmas megoldások is megjelentek, ami különösen figyelemreméltó annak fényében, hogy Európa számos része ennél sokkal később sem jutott el hasonló szintre.
Az ilyen korai rendszerek jelentőségét ma már könnyű megérteni. A kezeletlen szennyvíz veszélyes kórokozók táptalaja, és olyan betegségek terjedéséhez járulhat hozzá, mint a kolera, a vérhas vagy a tífusz. Az ókor embere még nem ismerte pontosan a fertőzések mechanizmusát, de a bűz és a betegség kapcsolatát már viszonylag korán észlelték. Nem véletlen, hogy a rómaiak az időszámításunk szerinti első századokban már folyamatosan működő vízvezetékrendszereket és csatornákat használtak, hogy a hulladékot a városfalakon kívülre vezessék.
A római nyilvános latrinák mai szemmel talán a legmeglepőbbek. Ostia és más római városok fórumai közelében hosszú kőpadokon ültek egymás mellett az emberek, miközben a pad alatt víz mosta el a szennyet.
Közben Kínában egészen más logika mentén működött a rendszer. Ott a magán- és nyilvános vécékből származó hulladékot gyakran nem egyszerűen eltávolították, hanem újrahasznosították. Egyes háztartásokban a toalett közvetlenül az ólakhoz kapcsolódott, máshol a közösségi latrinák tartalmát külön erre szakosodott gyűjtők vitték el, hogy trágyaként értékesítsék. Ez a gyakorlat hosszú időn át fennmaradt, és jól mutatja, hogy a szennyvízhez nem minden kultúra ugyanúgy viszonyult: volt, ahol problémaként kezelték, máshol erőforrásként is tekintettek rá.
Európában a Római Birodalom bukása után visszaesés következett. A közösségi higiénia hosszú időre háttérbe szorult, elterjedtek az egyszerű gödörárnyékszékek, a szobai bilik tartalmát pedig gyakran egyszerűen az utcára öntötték. A modern vécé közvetlen elődje a 16. század végén jelent meg, amikor Sir John Harington megtervezte az első valóban öblíthető illemhelyet I. Erzsébet királynő számára. A szerkezet már karokkal mozgatta a vizet és szeleppel ürítette a csészét, de még erősen érződött belőle a csatornaszag.
A nagy áttörést a 18. században Alexander Cumming hozta el az S-alakú cső bevezetésével, amely a benne maradó vízzel gátolta a kellemetlen szagok visszaáramlását. Ezt fejlesztette tovább később a ma is ismert U-alakú hajlat irányába több feltaláló és gyártó. A 19. századra a modern csatornázás és a szennyvíztisztítás sok városban megjelent, a 20. században pedig a beltéri vécé fokozatosan alapfelszereltséggé vált.
Olvasd el ezt is!