Radikális lépésre szántam el magam pár héttel ezelőtt: saját elhatározásomból egy egész héten keresztül igyekeztem reggel ötkor felkelni. Nem tűnik hosszú időnek, főleg, hogy sokaknak a hajnali kelés a mindennapok természetes velejárója. Számomra viszont annyira nem volt természetes. De annyi ember képes rá, nekem miért ne sikerülhetne?
Erőltetve korán kelni rossz. Utálni vagy hozzászokni lehet, szeretni semmiképp. Még ha meg is van a jól ismert előnye, (nagyon) korai ébresztőórával tölteni a mindennapokat a legperverzebb elnyújtott kínzások egyike, amit az élet vagy a munkáltató adhat. Szerintem legalábbis. A tudomány szerint csupán a lehető legváltozatosabb betegségekkel ápolhatunk szoros kapcsolatot az alváshiánynak köszönhetően. Ami amúgy a modern társadalomban népbetegségnek is számít, nem véletlen.
Jó lenne a fentiekre fogni a saját nyűglődésem az elalvással és a koránkeléssel kapcsolatban, de valószínűleg csak a szadista szervezetem gúnyolódik rajtam nap mint nap, aminek következtében a bioritmusom hosszú évek óta romokban hever. Ez akkor sem változott, amikor évekig reggel 7-kor készenlétben kellett állnom a munkahelyemen. Kitartóan jóval éjfél után feküdtem, pár óra múlva pedig már káromkodva keltem a késés elől rohanva. Később voltam éjszakai recepción is, itt már inkább kicseleztem a bioritmusom az este héttől reggel hétig tartó munkaidővel; ezt szerettem.
Ma már abban a kényelmes helyzetben vagyok, hogy bőven emberi időben, reggel kilenckor kezdődik a munkaidőm, amit a home office – papíron – még annyival megkönnyít, hogy elég a munkakezdés előtt kimászni az ágyból. Ez persze jól hangzik, hosszú távon viszont ennek is megvan a hátránya – pláne, ha továbbra is kitartóan hajnali 2 és 3 óra között fekszik le az ember.
A tél végére már elég motiválatlan lettem, ezért úgy gondoltam átveszem az irányítást a szervezetemtől, és saját elhatározásból kínzom meg magam:
kipróbálom, milyen egy hétig reggel ötkor kelni.
Mindez még az óraátállítás előtt történt, ráadásul az időjárás sem kedvezett, így a bioritmusom mellett még a sötétséggel és a hideggel is szembe kellett szállnom. Rögtön kiskaput kerestem, és egyszerűen hamarabb kezdtem volna el dolgozni, de a könyörtelen felelős szerkesztőm végül lebeszélt erről. Hiszen a legnagyobb kérdés az, hogy
mi történik és mivel foglalom el magam reggel öt és kilenc között, amíg nem kezdődik el a munkaidőm?
– szólt az indoklás.
Maradtam tehát kísérleti nyúl.
A hétfő sosem kellemes, pláne nem hajnalban
A tesztet hétfőn kezdtem, de már a vasárnapom gyomorgörccsel telt. Hiába próbáltam időben lefeküdni, természetesen nem sikerült időben elaludnom. Nagyjából három óra alvás után már szólt is az ébresztő. Majdnem el is buktam az egészet, nem sokon múlt, hogy ne aludjak vissza.
Ezt egyébként az egész hétre megtanultam: egy percnél sem szabad tovább az ágyban maradni, mert végzetes következményei lehetnek.
Végül sikerült kierőszakolni magam, de az igazi szenvedés csak ezután kezdődött. Már meg sem lepődtem, hogy elfelejtettem kávét venni, emiatt pedig muszáj voltam fekete teát inni. Rögtön két filterrel indítottam. Éhgyomorra, mivel reggelim se volt otthon, a boltok pedig még zárva.
Hiba volt.
A következő két órában súlyos hányingerrel küszködtem, és minden bizonnyal egy jókora koffeinmérgezést is összehoztam magamnak.
Eközben sikerült egy viszonylag frissítő fürdőt vennem, de többnyire csak az életemért küzdöttem. Produktívnak nem nevezhető időszak, végül azonban sikerült embert faragni magamból, de még mindig csak hét óra volt.
Nagy terveim voltak a hétre. Végül is nyertem magamnak négy órát, amit illene kihasználni. Ez hétfőn valamennyire sikerült is: már az előző héten megbeszéltem egy régen látott barátommal, hogy fussunk össze reggel – ilyenre korábban nem sok példa volt. Bár próbáltam elfogadtatni magammal, hogy reggeli nélkül is képes vagyok elindítani a napomat, rá kellett jönnöm, hogy ez nem működik: lévén továbbra sem volt otthon egy szelet kenyerem sem, úgy döntöttem, hogy beülök valahova reggelizni, ahol végre a kötelező napindító kávémat is elfogyaszthattam. A reggeli találkozó után még arra is volt időm, hogy gyorsan megmutassam az új lakásomat, amit szintén ezer éve terveztem.
Ahhoz képest, hogy milyen mélyről indultam hajnalban, sikerült feltornázni az életkedvem munkakezdésig.
A munkámmal – az alapvető fáradtságtól eltekintve – tisztességesen haladtam egy ideig. Ezt a késői ebédem és az ezt követő intenzív kajakóma azonban alapjaiban megváltoztatta, és soha nem látott erővel tört rám a fáradtság. Egyébként – a saját felelősségem mellett – ezt a kétségkívül finom és bőséges kifőzdés ebédemet tekintem az egész hetes kálváriám bűnbakjának.
Hajnalban kelni egyik nap sem kellemes
A hétfő délutánom megpecsételődött, de bármennyire is szerettem volna, nem aludtam el napközben.
Lassú, dekoncentrált és kedvtelen voltam.
Semmi említésre méltó dolgot nem tudtam felmutatni délután. Egyszerűen elment az idő.
Egy hosszabb cikket viszont be kellett fejeznem, aminek este fogtam neki. Ez sokszor előfordul nálam, csak akkor nem lebeg felettem a hajnali ébresztő kardja. Nem is tudtam befejezni. Miután észrevettem, hogy rég elmúlt éjfél, félbehagytam, hogy egy újabb hosszadalmas esti forgolódás, majd egy kínlódós reggeli kelés vegye kezdetét.
A kedd reggel minimálisan jobban sikerült. Ugyan megint bő egy órát szenvedtem magam elé meredve, de legalább sikerült nem megmérgezni magam. Visszaálltam a kávéra, és az előző napi munkámat is befejeztem kilencig. Ezzel már meg is szegtem az eredeti célt (hogy nem dolgozom reggel), de legalább hasznosan töltöttem az időt.
Ha már hasznosság: én tényleg nagy álmokkal vágtam neki a hétnek. A listán volt például a reggeli futás is, amit már hosszú ideje terveztem amúgy is. Erre végül egyszer sem sikerült rávenni magam. De segítségem se volt sok: a hétfőt leszámítva a társaságomból mindenki kiröhögött, amikor felvetettem, hogy munka előtt fussunk össze egy reggelire vagy egy kávéra. Bajban ismerszik meg a barát.
A hajnali keléseimnek egyedül a kutyáim voltak a haszonélvezői. Nem is nagyon tudták hova tenni a korai sétákat, de jól láthatóan élvezték, és az együttérzés minimális jele nélkül használták ki a helyzetet.
De akkor mit csináltam?
Amellett, hogy egész héten csak a túlélés lebegett a szemem előtt, igyekeztem utolérni magam. Hétfő óta mindennel csúszásban voltam, amiket reggelente pótoltam.
Azért volt néhány hasznos dolog is.
Látványosan nem siettem sehova, és amikor éppen nem magamat sajnáltam, akkor mindenre jutott idő. Mivel rajtam kívül lényegében mindenki aludt, ezért senki nem zaklatott, és a figyelmemet se terelte el az állandóan pittyegő telefon.
A nagy kád fürdők tartottak életben, ahol akár egy órát is el tudtam tölteni olvasással – már amikor szellemileg alkalmas voltam rá. A kényszeres telefongörgetést is letudtam munkakezdés előtt, aminek kapkodás nélkül tudtam nekiülni – már amikor szellemileg alkalmas voltam rá.
A hétfőtől eltekintve igazából beletörődtem a sorsomba, és próbáltam átvészelni a hetet. Rémesen untam az állandó fáradtságot, ami napközben jött csak igazán elő. Reggelente pedig hideg és sötét volt, ami csak tovább rontott a kedvemen.
A bioritmusom csütörtök este adta meg magát, ami miatt sikerült végre éjfél előtt lefeküdnöm. Nem adta könnyen magát, tartogatott egy kis meglepetést még. Egy nem túl egészséges szokásom, hogy szinte bármikor képes vagyok fél- és egyórás alvásokra. Ezt következetesen sziesztának hívom, amit sokszor esti időpontokban is gyakorlok. Csütörtök este a szervezetem minden bizonnyal ilyen sziesztának fogta fel a korai elalvásomat, aminek következtében egy-két óra múlva fel is keltem.
Megváltás volt ránézni az órára, hogy még aludhatok pár órát.
Az állandó kialvatlanságom a szociális életemre is rendesen rányomta a bélyegét. Amellett, hogy az irodai napokon sem volt nagy kedvem megszólalni (dolgozni meg pláne), munka után is szaladtam haza, és a délutáni, esti programjaimat egytől egyig lemondtam.
A bukás
Ha valaki hajnali ötkor kel, annak számolnia kell azzal, hogy nem sok éjszakai szórakozást engedhet meg magának. Pénteken nem is mentem sehova.
Alig vártam, hogy ágyba kerüljek, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy már a lefekvés pillanatában nem sejtettem, hogy véget vetek a szenvedésemnek.
Egy erőtlen látszatébresztőt még azért állítottam magamnak, amit halvány bűntudattal, de annál boldogabban nyomtam ki szombat reggel. Vasárnap pedig még az Úr is megpihen.
Volt értelme?
Annak ellenére, hogy az év egyik legrosszabb hete volt, igen. A nyilvánvalóan nem túl kiegyensúlyozott életmódom mellett is minden ellenem szólt. Ha a tesztet nyáron kezdem, lehet nem szenvedtem volna ennyit. Emellett érdemes lett volna előbb elkezdenem kondicionálni a szervezetem a hajnali sokkokra. Az egyhetes keret pedig inkább egy kis ízelítő volt. Az biztos, hogy nem csináltam volna egy hónapig, de egészen más végeredmény is kisülhetett volna, ha tudatosabb vagyok.
A hétfői ebédről pedig ne is beszéljünk.
Az is biztos, hogy a jövőben – ha tehetem – messziről elkerülöm a radikális hajnali keléseket, viszont egy kedves koraibb ébresztéssel már tudok kompromisszumot kötni. A cikk elején említett motiválatlanság sokszor a kapkodós – vagy éppen túl kényelmes – otthoni munkakezdéssel függött össze. Ugyan nincs szükség négy órára, de tényleg megéri korábban kelni, ha otthonról dolgozunk – amibe jó, ha belefér más is a klasszikus elkészülés mellett.
És hogy mi történik reggel öt és kilenc között? Bármi, amire van energiánk.
Egyszer csak összejönnek majd a reggeli futások is.
