Fogorvos oldotta meg Leonardo da Vinci több mint 500 éves rejtélyét

A két egymásra helyezett pózban álló, idealizált meztelen férfi alakját ábrázoló tollrajzot – amelyen a karok és a lábak egy körbe és egy négyzetbe vannak zárva – a reneszánsz polihisztor, Leonardo da Vinci készítette 1490 körül. Ebben nagy hatással volt rá Marcus Vitruvius Pollio ókori római építész írása, aki azt vallotta, hogy az emberi test ugyanolyan harmonikus arányokat mutat, mint egy jól megtervezett templom.

Vitruvius szerint az emberi test tökéletesen illeszkedik egy körbe és egy négyzetbe, ehhez az állításához viszont nem adott matematikai levezetést – Leonardo ezt a problémát megoldotta, de módszerének részletei sosem derültek ki.

Az, hogy hogyan sikerült ezt a tökéletes geometriai illeszkedést létrehoznia, több mint 500 évig rejtély maradt. Az idők során számos elmélet született erről, de egyik sem passzolt teljesen a rajz pontos méreteihez. Egy londoni fogorvos, Rory Mac Sweeney frissen megjelent tanulmánya azonban végre új megvilágításba helyezi a kérdést.

A tanulmány egy eddig figyelmen kívül hagyott részletre mutat rá: egy egyenlő oldalú háromszögre, amely a férfialak lábai között látható, és amelyre maga Leonardo is hivatkozik a rajzhoz fűzött jegyzeteiben. A részletes elemzés szerint ez a háromszög megfelel a Bonwill-háromszögnek – ez a fogászati anatómiában ismert, képzeletbeli alakzat a szájüreg anatómiai működését szabályozza, és elősegíti az állkapocs optimális mozgását.

Ennek a háromszögnek a segítségével Leonardo olyan arányt hozott létre a rajzon, ahol a négyzet oldala és a kör sugara közötti arány 1,64 és 1,65 között van. Ez nagyon közel áll egy különleges, 1,633 körüli értékhez, amit a természet is gyakran „használ” a leghatékonyabb szerkezetek kialakításához – például a csigaház spirálja, vagy a napraforgó magjainak elrendezése is gyakran követi ezt az arányt. Mac Sweeney szerint ez nem lehet véletlen: Leonardo pontosan értette az emberi test ideális felépítését, jóval a modern tudomány előtt.

Ahogy a Phys.org cikke is kiemeli, a tanulmány – azon túl, hogy egy több évszázados tudományos rejtélyt oldott meg – új megközelítéseket inspirálhat a fogászatban, a protézistervezésben és az arc-állcsont sebészetben egyaránt. Emellett pedig arra is ösztönözheti a kutatókat, hogy újra megvizsgálják a reneszánsz kori műalkotásokat – hátha további tudományos titkok rejlenek bennük.