A rémisztő betegség, ami félmillió embert ölt meg, majd egyszerűen eltűnt
Az 1918-as, 50-100 millió ember halálát okozó spanyolnátha-járványról már mindannyian hallottunk, pedig akkortájt egy másik különös betegség is megjelent Európában. Az encephalitis lethargica (EL), vagyis az álomkór 1916 telén kezdett elterjedni. 1927-re szinte teljesen eltűnt, ám eredetéről az orvostudomány a mai napig vitatkozik.
A betegséget először Constantin von Economo neurológus írta le, miután több páciense különös neurológiai tüneteket mutatott. A betegeket eleinte agyhártyagyulladással, szklerózis multiplexszel vagy delíriummal diagnosztizálták, ám a tünetek nem illeszkedtek egyik ismert kórképhez sem. Az egyik legfeltűnőbb jel az extrém levertség és aluszékonyság volt. A kórt akut és krónikus fázisokra osztották, bár a kettő gyakran összemosódott – hangsúlyozza az IFLScience.
Egy 2017-es áttekintő tanulmány szerint az EL rendszerint fokozatosan kialakulú, influenzaszerű tünetekkel indult: az érintetteknél rossz közérzet, hőemelkedés, torokgyulladás, hidegrázás, fejfájás, szédülés és hányás jelentkezett. Ezt neurológiai tünetek követték, amelyek rendkívül gyorsan is megjelenhettek. A tanulmány egy olyan esetet is kiemelt, amikor egy lány hazafelé sétálva hirtelen féloldali bénulást kapott, fél órán belül elaludt, és 12 nappal később meghalt.
Különösen jellegzetes volt egy olyan forma, amelyet szélsőséges aluszékonyság jellemzett. A betegek ellenállhatatlan vágyat éreztek az alvásra, rendellenesen hosszú ideig aludtak, ugyanakkor könnyen fel lehetett őket ébreszteni és gyakran tudatában maradtak annak, mi történt körülöttük.
Dr. Oliver Sacks az 1960-as években a New York-i Beth Abraham Kórházban kezelt ilyen betegeket. Könyvében úgy írta le őket, mint akik tudatuknál vannak, mégsem teljesen éberek. Mozdulatlanul és némán ülnek, nincs energiájuk semmihez és érzelmeket sem mutatnak, mintha „szellemek” vagy „zombik” lennének.
A járvány évei alatt új variánsok is megjelentek. Olaszországban és Svédországban 1919 és 1920 körül egy olyan forma terjedt, amely hiperkinetikus és álmatlansági szakaszokkal, valamint morfiummal sem csillapítható idegi fájdalommal járt. A krónikus fázist leggyakrabban parkinzonizmus jellemezte, de alvászavarok, szemmozgatási rendellenességek, akaratlan mozgások, beszéd- és légzési zavarok, valamint pszichiátriai problémák is előfordulhattak.
A betegség okát ugyanakkor a mai napig nem tudták megállapítani. Korábban az 1918-ban pusztító spanyolnáthával hozták összefüggésbe, mivel a két járvány időben egybeesett. Ezt amerikai városok 1918 és 1923 között feljegyzett adatai cáfolták, amelyek nem mutattak ki közvetlen összefüggést. Egyes epidemiológusok szerint elképzelhető, hogy az járvány késleltetett idegrendszeri károsodást okozott. Valószínűleg a háborús helyzet is közrejátszhatott a betegség terjedésében, de ez sem ad teljesen egyértelmű választ. A közelmúltban végzett vizsgálatok szerint az enterovírus-fertőzés is szerepet játszhatott, de ezzel kapcsolatban sincs tudományos konszenzus.
Az álomkór 1927 óta mondhatni eltűnt, később pedig több kezelési módszert is találtak ellene. A kiváltó ok ismeretének hiánya miatt nem tudni, előfordulhat-e hasonló járvány a jövőben. Egy tanulmány szerint, amíg a klasszikus EL pontos okát nem azonosítják, egy újabb világjárvány idején elméletileg nem zárható ki a visszatérése.
(Fotó: Wikimedia Commons)
Olvasd el ezt is!