A filmek megítélése mindig is nehéz és bonyolult kérdés volt. Rendszeresen előjön az a probléma, miszerint a filmkritikusok véleménye egy adott moziról szöges ellentétben van a nézők álláspontjával. Ennek apropóján ebben a cikkben négy olyan filmet mutatunk be, amelyet a kritikusok utáltak, a közönség viszont oda volt érte.
Ébredj velünk (2010, rendező: Roger Michell)
A munkahelyi komédia műfaja mostanában leginkább a televízióra korlátozódik, de Michell Ébredj velünk című filmje tele van sztárokkal és lendületes humorral.
Rachel McAdams egy Becky Fuller nevű zaklatott fiatal producert alakít, akit arra kérnek, hogy reformálja meg egy csatorna alacsony nézettségű reggeli műsorát; a lány összeesküvést sző, hogy felvegye a zord híradós Mike Pomeroy-t (Harrison Ford), és párba állítsa a régóta szenvedő reggeli műsorvezetővel, Colleen Peckkel (Diane Keaton). Bár a film ontja magából a romantikát és a bolondos vicceket, a középpontban Fuller és Pomeroy kapcsolata áll, akiknek egymás iránti bizalmatlansága kölcsönös tiszteletté alakul.
A kritikusok nagyrésze csupán egy bugyuta romantikus komédiának tartotta ezt a filmet, ám a nézők és az elmúlt több mint egy évtized alaposan rájuk cáfolt.
Hotel Transylvania (2012, rendező: Genndy Tartakovsky)
Ebben a poénokban bővelkedő animációs filmben látványosan ötvöződik Tartakovsky és a főszereplő, Adam Sandler tehetsége és humora.
A Hotel Transylvania franchise-t a kritikusok nagyrésze figyelmen kívül hagyta, talán azért, mert alábecsülték a legnagyobb sztárját, Sandlert (aki a nagylelkű szállodatulajdonost, Drakula grófot alakítja), és a vele együtt dolgozó színészeket, köztük Kevin Jamest, David Spade-et és Andy Samberget.
A sorozat első három filmje, amelyet az animáció egyik modern zsenije rendezett, ugyanazt az egyediséget hordozza, amely Tartakovsky más munkáiban is tetten érhető, mint például a Dexter laboratóriumában és a Szamuráj Jackben. A kritikusok közömbössége ellenére a közönség imádta a filmet, sőt a franchise további epizódjai is hatalmas kasszasikerek lettek.
Halott pénz (1995, rendező: Albert és Allen Hughes)
A Hughes-testvérek megrázó debütáló filmjük, a Menace II után egy szintén „nehéz témájú" alkotáson dolgoztak, amely a vietnámi háborúban szolgáló fekete katonák tapasztalatait dolgozza fel.
A film egy Anthony Curtis (Larenz Tate) nevű középiskolát végzett fiatalemberről szól, aki a főiskola elkerülése érdekében jelentkezik a tengerészgyalogsághoz . A halálesetekkel és atrocitásokkal tarkított bevetések után visszatér Bronxba, ahol képtelen visszailleszkedni a normális életbe, és belekeveredik egy banki teherautó kirablásával kapcsolatos összeesküvésbe.
A Hughes-testvérek kíméletlen mesélők, a Halott pénz képi megjelenítése pedig gyakran felkavaró, de ez érthető is, mivel egy olyan kényes történetről beszélünk, amely a saját hazájuk által hátrahagyott emberekről, és azok drasztikus válaszlépéseiről szól. A kritikusok a filmet látván kezdetben fanyalogtak, ám a nézők kifejezetten szerették ezt az alkotást.
A tengernél (2015, rendező: Angelina Jolie)
A Jolie által írt és rendezett A tengernél - amelynek ő a főszereplője is -, látszólag egy önéletrajzi ihletésű film, amely egy Franciaországban nyaraló párról szól, akiknek zátonyra futott a házassága (a színésznő elmondta, hogy a film nem a saját életen alapul).
A filmet - amelyben Jolie akkori férje (Brad Pitt) is szerepel -, a kritikusok kezdetben alaposan kikezdték, „hiúsági projektként" hivatkoztak rá. Miután Pitt és Jolie különváltak (amit alig egy évvel a film megjelenése után jelentettek be), a film hangvétele és jelentése is új értelmet nyert.
Jolie számos filmes eszközt a '60-as és '70-es évek európai művészfilmjeiből - különösen Éric Rohmertől - kölcsönöz, de a szereplők közötti szomorú, dühös viszony az egész mozinak lenyűgöző lendületet ad.
Forrás: The Atlantic
