Az Alibi - hat hónapra egy félévente megjelenő antológia, melybe neves szerzők adott témában írt verseit, novelláit, gondolatait olvashatjuk. Cikksorozatunkban ezekből a szövegből válogatunk. Ebben a részben Esterházy Péter egyik novelláját olvashatjuk el, aki épp ma lenne 71 éves.
Görcsösen keresni fogom az alkalmat, görcsösen, vagyis kerül, amibe kerül, hogy mihamarabb eljussak a „gyerek" szóhoz. Jobb volna a „gyermekkor", de kezdjük szerényen. Így fogom tehát kezdeni ezt az írást (a szokásos ellentmondáson most ne hintázzunk, hogy tudniillik nem így kezdem, hisz már elkezdtem, ahogy elkezdtem: görcsösen keresni fogom és így tovább): elmesélem, miként nem tudom megírni ezt, elmesélem magamnak, okulásul, akár egy gyereknek. (Tessék, már itt is a gyerek. Persze a kissé merev „mintha a gyerekkorom térne visszá"-val a gyerekkor is megvolna.)
A kezdéshez sok minden összejött, van szándék, sőt akarat (nyomom le a torkomon az alibi-feladatot), van megírandó élmény, személyes érintettség. Egy valami nincs, nem találtam formát mindehhez, nem tudtam, hová kötni, nincs forma (és ez nem az én formám), vagyis nincs semmi, se akarat, se élmény, se semmi, főleg tehát mondat nincs.
Voltunk már így, mondatunk is van erről a csődhelyzetről. Ebből a helyzetből most nem tudtam elmozdulni, tehát megpróbálom elmondani, mi lett volna, ha lehetett volna valami. A most leírt mondatok tehát csak annyiban valóságosak, amennyiben az „elbeszélés nehézségeiről" szólnak, ám abban a pillanatban, amikor magáról a dologhoz, az elbeszéléshez érnek, akkor már csak helyet tesítik a valódi mondatokat, úgy viselkednek, mint a félig jó fordításokban, nincsenek, csak hírt adnak, nem léteznek – ha léteznének, ez a létezés beszélne –, hanem csak beszélnek a létezésről, légy üdvöz, kedves olvasó, ha én egy rendes, tisztességes mondat volnék, akkor általam ez és ez lenne mondva.
Ha volna forma, az megmondaná, még inkább megmutatná, ki is volnék én ott, konkrétan az énem nagypapa része milyen alakot öltene, amely túlmutathatna egy családi anekdota kedélyes laposságán. Ennek megfelelően változnék a fiam fia is; itt, most, formán kívül csupán azt tudom közölni, hogy elmentem egyszer, klasszikus helyzet, annak minden nehézségével és a nehézségből is fakadó szépségével és hasznával, az unokámmal az állatkertbe. Vagy a Szépművészetibe? Ha van forma, oda megyek, ahova akarok, itt szigorúan emlékezni kell vagy trehányul hazudni (ha van forma, nem lehetséges hazudni!), vagy becsületesen bár, de roppant idegesítően ötölni-hatolni. A formán túl csupán a valóság van, vagyis a káosz, és a káosz a káoszból láthatatlan. Mert föl sem ismerhető. Nemcsak szavunk nincs leírni, de maga a szó is hiányzik, azt hiszem.
A valóság önmagában néma. Néma és pusztító.
Forma fennforgása esetén talán én volnék a király, nem mai magyar, nem akarnám lesöpörni a trónról a most uralkodókat (az egy másik antológia témája lehet), de nem is nagyon régi, nem szívesen izmoznék, teszem azt, Vazullal. Olyan király volnék, aki idejében már föltalálták az esernyőt. (Most látom, mert nézem, hogy, bármilyen rosszul is essék ez nekünk, igaz hazafiaknak, előbb volt esernyő, mint Magyarország, úgyhogy ez még ezen a szinten is átgondolandó volna, mert nem szívesen lennék nem magyar király. A forma az úr, én csak cifra szolga. Ott a magyar a jó, itt a cifra.)
Az esernyő formája vagy pusztán az eső maga plebejus érzéseket vert a királyba, úgyhogy váratlanul maga fogta királyi kezébe az ernyőt, sőt a rárohanó demokratikus érzésektől hajtva maga mellé rendelt egy pöttömnyi pórfiút (vajon volna forma, hol öklendés nélkül lehetne emberkét írni?), a királyi kegy kiválasztott egyet az alattvalók seregéből, és a király közelébe engedélyezte azon cél által vezéreltetve, hogy a kis emberke ne ázzék pocsékra, mert akkoriban csak ez az egyetlen királyi ernyő volt föllelhető az országban, mely érthető módon landolt a királyi kézben (mindez még a rendszerváltás előtt történt, azért). A többit, gondolom, a Habsburgok elzabrálták. Vagy a török. Moszkva. Brüsszel. Az IMF. (Majdnem olyan, mintha vicc volna.)
Látjuk, noha sok minden nehézség vette körül, a király szándékai nemesek valának. Ebben a nemes peckességben sétált hát büszkén kicsiny alattvalója társaságában. Azonban mi történt? Azonban az történt, hogy az esernyőtartásban mérsékelten jártas király esernyőjéről minden víz a gyerek nyakába csöpögött (plusz még, nemde, az úgynevezett közvetlen eső), a király peckes büszkesége ezt nem is észlelte, látszott az öröme, hogy végre közvetlen kapcsolata van a néppel, nem is észlelhette, a királyok nagyobb dolgokra néznek, jó szándék ide vagy oda.
A rossz esernyőtartáshoz hozzájárult még, hogy a királyi öröm valami gyermeki, boldog szabadságnak látszott, ami mámoros érzeteket keltett a királyban, se látott, se hallott. A királyok a legritkább esetben boldogok vagy szabadok, ami ritkaság nem nagy baj, mert ilyenkor a legveszélyesebbek: ha boldogok vagy szabadok. Ha egy királyon fölismerjük ezeket a jeleket, azonnal merényletet kell ellene előkészíteni. Ha volna forma, ez a vita periculosa is ki tudna domborodni ott az esőben.
Lám, majdnem megírtam a megírandót, amiképp majdnem nem ázott meg mellettem az unokám. A formakeresést megnehezíti gyermekeim szövegben elhelyezendő vihogása, ahogy nézegetik a Szépművészeti előtt készült fotókat, esik az eső, görnyedt és erőtlen vagyok, mint egy nagyapa, az unokám magabiztos, akár egy francia középparaszt a magyar libamáj elleni küzdelemben, gyermekeim az esernyőre mutogatnak, és a jellemző apai önzésről cserélnek jókedvűen eszmét. Forma esetén ez is mind viccesebb és rémületesebb volna. Mintha sose jöhetnék le a fényképről, mintha be volnék örökre zárva a saját gyermeki (és gyerekes) boldogságomba, örökké esne az eső, örökké csöpögnének az esőcseppek az ernyő széléről, és ázna szét pocsékra csontokig, az én hibámból, az az édes kis onokám.
A legfrissebb kötet megrendelhető a kiadónktól ide kattintva, valamint megvásárolható az Alexandra, Libri és Líra könyvesboltokban is.
