2012-ben jelent meg Szabó Győző Toxikoma című drogvallomása, melyben a magyar színész teljes őszinteséggel mesél tíz évig tartó heroinfüggőségéről, a rehabon eltöltött időről, valamint arról, hogyan segített neki ebben az időszakban Csernus Imre. Az önvallomásból Herendi Gábor rendezett filmet, amit a koronavírus-járvány miatt 2020 helyett csak idén mutattak be. A Toxikoma úgy lett tökéletes, hogy vannak benne hibák. Egyszerre láthatjuk magunk előtt a magyar filmgyártás jövőjét, és az évtizedek óta hurcolt problémákat. Kritika.



Bár a könyv valóban egyévtized adrenalinfüggőségét ismerteti az olvasóval, fontos tudnunk – főleg, ha olvastuk a kötetet –, hogy a filmadaptáció Szabó Győző életének csak egy rövid periódusát mutatja be. Ez az időszak, amikor a Molnár Áron által alakított színész beismeri önmagának, hogy drogproblémákkal küzd, így felkeresi a már országosan ismert Csernus doktort, aki ugyan belemegy, hogy segítsen a tisztulni vágyó művésznek, azt is jelzi neki, hogy erre csak akkor hajlandó, ha Szabó képes követni minden utasítását.

Szabó Győző ekkoriban még feltörekvő művész volt, a bizonyos nagy áttörés ugyanis még váratott magára (két évvel a szintén Herendi Gábor rendezte Valami Amerika előtt járunk – a szerk.). A drogfüggő, fiatal színész számára azonban már ez is elég volt ahhoz, hogy elhiggye, övé a világ, és mindenkinél jobban tud mindent.

Legalábbis ezt érezzük, miközben a Toxikomát nézzük, és meg is lepődünk, hiszen ez a Szabó Győző nem az a Szabó Győző, akit mi ismerünk, ez pedig akármennyire is furcsa, a film egyik legnagyobb erőssége.

A mozi ugyanis olyan emberekről szól, akik még ma is élnek, így nézőként van elképzelésünk arról, milyenek is lehetnek a hétköznapokban.

Molnár Áron a Toxikoma című filmben

Vertigo Média


Ezt a képet rúgja fel páros lábbal Herendi már a film első jelenetében, amikor azt láthatjuk, hogy az önkívületi állapotban koncertező színész – azt követően, hogy elfogyasztott egy LSD-bélyeget – egy koszos, kocsmai mosdó fülkéjében lövi be magát.

A rendező nem finomkodik, nem ad esélyt arra, hogy elvonatkoztassunk a ténytől, miszerint ismerjük és kedveljük szereplőket. Egy kicsit sem akarja őket jobb embernek lefesteni, mint amilyenek akkoriban voltak:

Szabó Győző drogfüggő volt, fogadd el!

– hangzik a fejünkben Herendi hangján a gondolat.

A karakterek hitelességét erősíti még a kiváló színészi játék. A Csernust megformáló Bányai Kelemen Barna például tisztelettel mutatta be az országszerte ismert pszichiáter karakterét. Nem egy karikatúraszerű Csernust látunk a vásznon, mert bár folyamatosan érezni lehet a doktorban tomboló energiát, az agresszió – egy jelenet kivételével – végig távol marad a szereptől.

A rendkívül erős szereplőgárdán belül is kiemelkedett játékával az Éva karakterét megformáló Török-Illyés Orsolya, akinek Bányaival közös pillanataival puhították Csernus keménységét.

Molnár Áron és Bányai Kelemen Barna a Toxikoma című filmben

Vertigo Média

A film első fele látványvilága miatt is alkalmas arra, hogy székében tartsa a nézőt: sorra jönnek egymás után a különböző CGI-jelentek – erre az elmúlt években csak Uj-Mészáros Károly volt képes X – A rendszerből törölve című filmével –, melyek hitelesen átadják az érzést, hogy milyen lehet épp bódult drogosként a Duna partján „lebegni".

A Toxikoma látványtervezője, Pater Sparrow minden snittel arról biztosít minket, hogy a magyar filmgyártás jövője megérkezett, itt van és hamarosan elfoglalja méltó helyét a nemzetközi piacon.

De mint minden filmnek, úgy a Toxikomának is vannak hibái, ilyen például a túlzott naturalizmus. Az első két alkalommal ugyanis még fel-felszisszenünk az éppen tűt használó Szabó Győző látványától, ez a sokadik alkalomra már kifejezetten unalmassá válik, nézőre gyakorolt hatása pedig teljesen megszűnik. Ugyanez igaz a drogos szex-, és úgy általában a meztelen jelenetekre is, mert bár Molnár Áron jól végzi dolgát, a film második felére ezek a pillanatok unalmassá válnak.

Molnár Áron a Toxikoma című filmben

Vertigo Média

Mégsem ez a film legnagyobb hibája.

A Toxikoma pontosan ugyanazzal a problémával küzd, mint sok magyar mozi: a dialógusok néha túlságosan színpadiasak. Olyan évtizedek óta cipelt teher ez már, amit úgy tűnik, csak nagyon nehezen tud levetkőzni a hazai filmes szakma.

Az, hogy sikerül-e, még nem tudni, a remény viszont néha felcsillan.

A Toxikoma tehát kiválóan kezdett, de csak jól végzett. Egyértelműen Herendi Gábor egyik legjobb filmjét láthattuk, még akkor is, ha nem minden pillanata hibátlan.

Toxikoma, 124 perc, 8/10

A figyelmetekbe ajánljuk