A Warner úgy döntött, hogy a változatosság kedvéért inkább szabad kezet ad egy rendezőnek, ahelyett, hogy nézhetetlenre javítgatná a filmjét, James Gunn pedig elkészítette az egyik legjobb filmet a műfajban. Az Öngyilkos osztag 2 tökéletesen átadja, milyen is egy képregény: fura és a lehető legjobb értelemben szégyentelenül szórakoztató.


Ha visszatekintünk a szuperhősképregények filmes feldolgozásainak történetére, nagyjából végigkövethetjük rajta a képregények általános megítélésének történetét is. Az elején gyerekeknek szóltak, így a belőlük készült sorozatok – mondjuk úgy – egyszerűek voltak. Az ezredforduló környékén még a filmek dizájnja kerülte a tarka színeket és a valóságtól teljesen elrugaszkodott sztoriszálakat, és inkább mindent próbáltak realistábbá tenni, ami A sötét lovaggal ért a csúcsra.

Csakhogy a szuperhőssztorik a nyomatott oldalakon nagyon nem realisták és nem is realizmusra vannak kitalálva.

Ha valaki a kezébe vesz egy mainstream szuperhőssztorit, nagy eséllyel a fantáziáját is meghaladó fantasztikumra vágyik, ami nem zárja ki a mély történeteket, pusztán ponyva sci-fi trópokba keverve teszi azokat izgalmasabbakká szokatlan keverékével. Erre pedig rájött a Marvel is, és beléptünk a képregényfilmek következő szakaszába.

Miután a Marvel a kezébe vette a saját filmjeit, létrehozva az úgynevezett Marvel Mozgóképes Univerzumot, korai filmjeiben bár még próbált törekedni A sötét lovag által csúcsra járatott komolykodó realizmusra, de szép lassan egyre jobban beengedték a filmjeikbe a képregények furaságait és tarkább dizájnjait.

Persze egyetlen Marvel-film sem létezhet a kötelező önreflexív poénok nélkül arról, hogy mindez mennyire fura: látványosan kacsint a néző irányába, hogy a Marvel is tudja ám, hogy ez fura.

James Gunn két A galaxis örzői-filmje viszont más volt, mint a legtöbb Marvel-film. Eleve egy emberformájú fáról, egy beszélő mosómedvéről, meg mindenféle színes lényről szólt, a folytatásban pedig mégjobban meglovagolta a képregények önfeledt és szórakoztató, jó értelemben vett idiotizmusát. Tette mindezt úgy, hogy műveinek volt szívük, és mindkét filmnek megvolt a maga könnyfakasztó nagy pillanata, a kettő együtt pedig tökéletesen működött.

Hála egy online lejáratókampánynak és az annak bedőlő Disney-nek, Gunn lehetőséget kapott, hogy kipróbálhassa magát az ősi riválisnál, a DC-nél is. Először egy Superman-film ötletével keresték meg, de ő inkább kivárt, amíg talál magának hozzá közelebb álló projektet.

Ez lett végül a kvázi rebootként is funkcionáló Öngyilkos osztag 2, ami eredeti címében szimplán csak tett egy névelőt az előző címe elé, próbálva minket hipnotizálni vele, hogy soha többé ne gondoljunk az Öngyilkos osztag című, stúdióvezetők által összegányolt, nagy költségvetésű amatőrfilmre, amit anno moziba küldtek. Nem kell róla valószínűleg senkit meggyőzni, mindenki felejtené, de

Gunn filmje a tökéletes arra, hogy örökre elfeledjük az első rész rossz emlékét.

A Warner úgy döntött, hogy miután számtalan szuperhősfilmjét tönkretette a folyamatos beavatkozásaival az alkotók munkájába, tesz egy próbát azzal, hogy szabadkezet ad egy író-rendezőnek, hogy csinálja meg pontosan azt a filmet, amit szeretne. Méghozzá szuperhősfilmektől szokatlan módon 18-as karikával, nagyon durva erőszakkal – hála a Joker kasszarobbantó sikerének.

Ehhez pedig pont azt a James Gunnt választotta, aki Troma trashfilmekkel kezdte a karrierjét, majd a Marvel előtt testhorrort és fekete humorú szuperhősszatírát csinált.

A végeredmény az egyik legvéresebb nagy költségvetésű modern blockbuster lett, ami az utóbbi években a mozikba került. Meg egyben egy képregényfilm, ami mer végre bátran képregényfilm lenni. Nem akar meggyőzni minket róla, hogy vegyük az egészet marha komolyan, mert hát a pöttyös emberről, meg a cápaemberről van szó. Ugyanakkor nem is poénkodik folyamatosan kínosan erről, mintha állandóan bocsánatot kérne a létezéséért.

Az Öngyilkos osztag 2 ugyanis tökéletesen átülteti filmre, milyen egy pár füzetes történetszálat olvasni képregények oldalain.

Bátran bevállalja, hogy ez a világ mókás és idióta, de egyúttal érződik rajta, hogy alkotója pont ettől szereti ezt a világot, mintsem próbálná mindezt eltitkolni a mozinézők elől. Ugyanakkor karaktereit mélységesen komolyan veszi, ahelyett, hogy ironikus távolságtartással kezelné őket.

Ahogy egy képregényfüzet pár kockában, úgy épít fel gyorsan a történet elején elhulló, feláldozható karaktereket is, hogy minden halál egy picit nekünk is fájjon.

Még ha nevetünk is a szándékosan viccesre túltolt erőszak miatt. Ennek köszönhető, hogy a filmnek van szíve a brutális, önfeledten nihilista marháskodás ellenére. A film emocionális központja egy szomorú sorsú karakter, akit Patkányfogó 2-nek hívnak (a Patkányfogó lánya), akinek az a szuperképessége, hogy tudja irányítani a patkányokat.

Őt teszi meg a film emocionális középpontjának, ő az, aki még az őt majdnem megevő cápaemberben is megtalálja mélyen a jóságot. A legtöbb filmben ez nem működne ennyire jól, de ha van James Gunnak védjegye, akkor a különböző hangulatok és elsőre összeférhetetlennek tűnő dolgok kiváló balanszolása.

Persze abban, hogy mindez működik, óriási szerepe van a színészeknek, külön kiemelve három újoncot a DC univerzumában. A portugál Daniela Melchior tökéletesen eladja Patkányfogó 2 törékenységgel vegyes makacs optimizmusát, továbbá végre kiaknázza egy film Idris Elba nyersen pátoszos, bivalyerős karizmáját.

A képregényfilmveterán David Dastmalchian pedig mély szomorúságot visz egy vicckarakterbe egyetlen rezignált kiskutyatekintettel. De alapjáraton mindenki tökéletesen lett kiválasztva a karakterére és láthatóan nagyon jól szórakozott a játszása közben, pont ettől izgalmas, amikor beindul a darálás.

A DC feláldozható főgonoszairól szóló szuperhősfilmben tényleg senki sincs biztonságban, már az első percektől hullanak a karakterek és később se lesznek nagyobb biztonságban a fontosabbá váló figurák. Ami felüdülésként hat a Marvel valódi következményektől mentes világához képest.

A Warner teljes kreatív szabadságot adott végre egy sajátos stílusú szerzői filmesnek, aki érti a zsánert, ő meg fogta a DC archívumának leghaszontalanabb, senkit nem érdeklő karaktereit, akiket ha ő nem rak bele ebbe a filmbe, talán sose látunk vásznon, és megcsinálta belőle a stúdió legjobb szuperhősfilmjét.

Batman, Superman és Wonder Woman nélkül. A pöttyös ember és a cápaember jobb mindnél.

Öngyilkos osztag 2, 2021, 133 perc. 10/10

A figyelmetekbe ajánljuk