Sérelmek, kirekesztés, üldözöttség, irigység, csodálat, negatív és pozitív diszkrimináció – mindezzel és még számtalan más viszonyulással szembesülhet a hosszú évek során az, aki történelmi nevet visel. De milyen folyamatokon megy keresztül a név előtt és mögött létező egyéniség? Hogyan lehet a felszín alatt mélyebb értelmet és jelentést társítani egy ősi családi jelszónak? Egy megküzdött identitás történetébe kapunk most betekintést. Tisza Kata cikkének részlete a Hamu és Gyémánt magazin téli lapszámából.
Amikor először szembesültem a felkéréssel, hogy a nevemről mint örökségről írjak, szerettem volna elutasítani. Az első érzésem a témafelkéréssel összefüggésben a fájdalom volt. Hogy ez miért kérdés, miért kell egyáltalán megmagyaráznom, és hogy valószínűleg ennek ellentmondásossága oly árnyalt és összetett, annyira más kívülről, mint belülről, s a megélése is oly sokféle lehet, hogy ezt kifejteni szinte lehetetlenség. Aztán a második gondolatom az volt, hogy éppen azért kell megírnom, hogy kapcsolódjak ehhez a fájdalomhoz, szomorúsághoz, és felszínre hozzam ezt az érzést – ha pedig meg tudom tenni, abból teremtődni tud egy másfajta örömérzet, mint ami a felszínen elérhető pusztán egy ember származása alapján.
Ha valaki történelmi nevet visel, ráadásul egy olyan országba és rendszerbe születik, ahol ez egyáltalán nem cseng jól, akkor ehhez olyan sérelmek társulnak, amelyekre ő maga nem szolgált rá – már amennyire az ilyesmire egyáltalán rá lehet szolgálni. Ennek ellenpólusaként más országokban, rendszerekben és korokban egy-egy történelmi név viselője olyan előjogokat élvezhet, amelyekért szintén nem ő maga küzdött meg. A saját szempontomból éppannyira fájdalmasnak találtam a nevem alapján engem érő negatív diszkriminációt, mint a pozitívat, mert valahányszor mindössze a nevem miatt akár így, akár úgy ítéltek meg, úgy éreztem, valójában nem engem látnak, senkit sem érdekel, ki és mi vagyok én a név mögött. Sosem tudtam azonosulni azzal a hierarchiával és tekintélyelvűséggel, amely ennek a világnak sajátja, ezért az arisztokrataközeg is kivetett magából, ahogyan én is kivetettem magamból az arisztokrataközeget. Ettől függetlenül, bár ideológiailag sosem tartoztam oda, vér szerint és név szerint igen, ezért minden ambivalenciát megtapasztalhattam, ami ezzel járt.
A Tisza család ősi jelszava, »persevero« kitartást jelent. Autentikusabb követése aligha lehetne a családi jelszónak, mint az, hogy én a végsőkig kitartok saját konzervatív szabadelvű világképem mellett.
Gyerekkoromban ez leginkább traumatikus élmény volt, semmiféle nosztalgikus érzésem nem fűződik hozzá, mint inkább üldözöttség, kirekesztés, meghurcoltatás, valamiféle furcsa gyanú érzete, titkosrendőrség, megfigyelések és lehallgatások, elkobzott vagyonok, bebörtönzés és megszégyenítés. Románia, kommunizmus, depresszióba hulló apa. Suttogás, titkok, ki nem ejthető szavak. Később, miután országot váltottam, Romániából Magyarországra, alig a kamaszkor végén, szinte kettéhasított az élmény, amikor hirtelen mindez a viszonyulás átváltott akár váratlan csodálatba, akár szervilizmusba, akár intenzív irigykedő előítéletbe, amikor szembetaláltam magam megannyi irreális elképzeléssel a kastélyban nevelkedett grófkisasszonyról, és szabályosan szédülés fogott el, olykor már-már hányinger.
Egy ponton belefáradtam a magyarázkodásba, és elfogadtam, hogy a nevem leválik rólam, önálló életre kel, ki-ki fantáziájának megfelelően, és felesleges belemennem történelmi vagy életszerű, realisztikus részletekbe – erre senki sem kíváncsi. Fikciót akarnak, fantáziavilágot, játsszam el a szerepem, tegyek úgy, mintha az volnék, aki nem vagyok, szolgáljam ki az elképzeléseket.
Szöveg: Tisza Kata
A szerző interkulturálispszichológia szakértő, író.
Folytatás a Hamu és Gyémánt magazinban!
A Hamu és Gyémánt magazin téli lapszáma
A teljes cikket keressétek a Hamu és Gyémánt magazin téli lapszámában, amely elérhető a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető, előfizethető közvetlenül a kiadónál.
