Akár a saját életünket, akár szélesebb képként a történelmet vizsgáljuk, az időbeliség és a három idősík összefonódása mindig meghatározó. Mit kaptunk útravalóként a családunktól és a kulturális közegtől, amely körülvesz bennünket? Mit adunk tovább az utánunk következő generációknak? Hogyan hagyunk nyomot? A Hamu és Gyémánt magazin téli lapszámában Jordán Adéllal, Linczényi Márkóval, Oláh Annával és Kemény Istvánnal különböző megközelítésekből beszélgetünk az örökség szerteágazó témájáról. Ebből mutatunk most részleteket.
Jordán Adél – örökség a színművészetben
Édesanyád, Lázár Kati és édesapád, Jordán Tamás is Kossuth-díjas színészek. A hivatás szerinted lehet családi örökség?
A tehetség talán inkább genetika, és sejtszinten öröklődik, a hivatástudat pedig részben ezzel jár, részben pedig fokozatosan tanuljuk. Azt hiszem, a legtöbb tehetséges emberben megvan az igény arra, hogy ne kótyavetyélje el a kapott örökséget. És minél alázatosabb valaki ezzel kapcsolatban, annál jobban ki tud teljesedni a munkájában. Ez szerintem nemcsak a színészetre vonatkozik, hanem minden más szakmára is.
Linczényi Márkó – örökség az életszemléletben
Te mit szeretnél továbbadni a gyerekeidnek az életszemléletedből?
A szüleimtől kapott dogmákat nagyon sokáig csak azért is elutasítottam. Tudatosan tehát nem szeretnék rájuk nyomni semmit, nem is lenne értelme. Megpróbálok inkább velük menni. A kislányom például most hónapok óta azt játssza, hogy ő egy kutya. És bár már sokszor rettenetesen unom, mégis belemegyek a játékba. Fontos számomra, hogy kíváncsiak és kreatívak legyenek, de nem attól lesznek kíváncsiak és kreatívak, ha Jungot olvasok fel nekik, hanem attól, ha ebben a kutyás játékban tényleg a legutolsó kis zegzugba is bebújunk együtt, és megtapasztaljuk, milyen kutyának lenni. Persze már nagyon várom, hogy végre macskák lehessünk...
Oláh Anna – örökség a divatban
Fotó: Hamu és Gyémánt / Csomor Alexander
Vannak olyan legendás divattervezők, akiknek az örökségét beépíted a munkádba?
Alapvetően nem tartom magam divattervezőnek, hiszen ez a kategória nem fedi le mindazt, amivel foglalkozom. Alkotó ember vagyok: hogy éppen követ munkálok meg, papírra rajzolok, vagy táskát készítek, az már másodlagos. Az Anna Amélie darabokra sokkal inkább hordható műalkotásként szoktunk hivatkozni, mint ruhadarabként, és ezt a mindsetet igyekszem átadni a vásárlóimnak is, amennyire lehetséges. Hiszen amit magadra öltesz – legyen az egy ruha vagy akár egy vallás, egy filozófia –, sokat elmond rólad.
Kemény István – örökség az irodalomban
Ön szerint mely irányok, írók vagy akár konkrét irodalmi művek lesznek a 21. század elejének legfontosabb örökségei a jövőből visszatekintve?
A magyar irodalom egyik nagy félelme évszázadokon át az volt, hogy elmaradott és korszerűtlen. Ez abból a közvélekedésből indult ki, hogy az irodalom fejlődik. Ma ehhez képest tele vagyunk katasztrófa-forgatókönyvekkel arról, hogy az emberi fejlődés úgy, ahogy van, zsákutca, és hogy mindenestül pusztulásba rohanunk. Ez kihat az irodalomra is. Világviszonylatról nem merek beszélni, de amennyire látom, ma az irodalom Európában nemcsak sötéten lát, de eleve sötéten is néz. Saját magát pedig egy korszerűtlen művészeti ágnak tekinti. Alig hisz már a saját erejében. Ennyiben a magyar irodalom most már éppolyan korszerű, mint bármelyik másik európai irodalom. És itt jön a pozitív csavar, ugyanis a magyar irodalom – merem állítani – évtizedek óta korszerű, világirodalmi szintű remekművek sorát produkálja.
Szöveg: Pellek-Szakszon Réka
Folytatás a Hamu és Gyémánt magazinban!
A Hamu és Gyémánt magazin téli lapszáma
A teljes cikket és további fotókat keressétek a Hamu és Gyémánt magazin téli lapszámában, amely elérhető a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető, előfizethető közvetlenül a kiadónál.
