Majdnem csendéletek, csak a csend helyett zene szól a színes zsírkrétarajzokon: az amerikai művész, Michael McGregor képein az „old money” életérzés találkozik a gyermeki látásmóddal, és egyszerű tárgyakon keresztül keltenek nosztalgiát a nézőben. Ahogy a szinesztéziát, ezeket sem megérteni kell, sokkal inkább érezni.
Heineken, Gucci loafer, napszemüvegek és ikonikus sneakerek – tárgyakon keresztül olyan pillanatok elevenednek meg a Los Angeles-i Michael McGregor képein, amelyeket jelentéktelenségük tesz jelentőssé. Vagy más magyarázata is lehet annak, hogy miért vonzzák képei az Instagram közönségét, tárlatai a látogatókat és mindazokat, akik a könyvét a dohányzóasztalukon helyezik el?
Elég jónak lenni
A negyvenes évei elején járó művész nem készült képzőművésznek. Pedig kamaszként minden este rajzolt, gyakran csak az olvasólámpa mellett, ha éppen nem kazettákat készített a kedvenc számaiból. Arra azonban nem állt készen, hogy művészeti egyetemet válasszon, inkább elmenekült a művészet elől. A connecticuti Fairfieldből származó fiatalember egy darabig DJ-skedett Brooklynban, majd rádiózott, blogot írt és magazint működtetett Los Angelesben. Úgy tűnik, a zenében is az „upbeat” érzés és a nosztalgia vonzza: egyik nagy kedvence a melankolikus hangulatú énekes, Sean Nicholas Savage, a másik pedig a nyolcvanas évek diszkóhullámát idéző Daft Punk. Harminckét éves volt, amikor – kissé kiégetten, „megunva New Yorkot” – egy könyvillusztrátorral randizott, aki újra rajzolásra bátorította. Utólag az is fontos benyomás volt McGregor számára, hogy fiatalkorában anyjával és lánytestvérével egy virágüzletben dolgozott – akkor utálta, de a színek és a formák mégis hatottak rá.
És ami még fontosabb: tinédzserkori tapasztalatával ellentétben ekkor már nem aggasztotta, hogy elég jó-e, amit csinál.
Hétköznapi, univerzális, színes
Michael hamarosan új benyomásokat keresett. Így került barátai – egy csapat helyi építész és zenész – meghívására Mexikóvárosba, ahol a nyüzsgő, színes város festésre inspirálta. 2016-ban, a harmincas évei elején készítette első festményeit madarakról, virágokról, mindennapi tárgyakról, amelyeket mások talán észre sem vesznek. „Megdöbbentő élmény volt Mexikóvárosba költözni, ahol minden színes. New Yorknak számos arca van, és sokszínű is, de külsőleg mindene szürke” – mesélte az Interview Magazine-nak.
Egyetlen művészi krédó alapján alkotott: amit lefest, legyen egyszerre hétköznapi és univerzális. És azt sem kell szégyellni, ha nyomokban a brit David Hockney képeire emlékeztet. Ezután természetesen utazni kezdett – mint azok a francia utazó festők (peintres voyageurs), akik a századfordulón távoli, egzotikus országokban keresték művészetük tárgyát. McGregor a tankönyvi példákból okulva távoli országokat szemelt ki, ahová ötszáz dolláros repülőjeggyel eljuthat. Először Tokióba utazott, majd Dél-Koreába, de sehol sem időzött 3-4 hétnél tovább. Főleg ott jelent meg, ahol barátok várták, de sokáig akkor sem maradt.
Szöveg: Csabai Máté
Folytatás a Hamu és Gyémánt magazinban!
A Hamu és Gyémánt magazin téli lapszáma
A teljes cikket és a művésszel készült miniinterjút keressétek a Hamu és Gyémánt magazin téli lapszámában, amely elérhető a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető, előfizethető közvetlenül a kiadónál.
