Zakatoló luxushotel: bemutatjuk az Eastern & Oriental Expresst
Ez a vonat egy híd. Összeköti a high-tech metropoliszt a dzsungellel. A street artot Penang sikátoraival. A luxust a földdel. A Michelin-csillagokat az autentikus kifőzdékkel. A jazzt a piacok zajával. A múlt század eleganciáját a kortalan egyszerűséggel. Részben képzelt riport az Eastern & Oriental Expressről.
A vonat a dzsungel szélén zakatol. Enyhén dülöngél, mint egy korosabb elefánt, amelyik – véletlenül – picivel több rizspálinkát kortyolt a kelleténél, de azért még bírja a tempót. Egy Pullman kabinban ülök, egy 5,8 négyzetméteres dobozban, amely körülbelül úgy néz ki, mint egy trópusi szekrény, csak ezt a szekrényt egy francia dizájner rendezte be. Az ablakon át a dzsungelt látom (most nem, mert este van), máskor ültetvényeket, rizsföldeket, falvakat. Néha integetnek nekünk, hiszen számukra mi vagyunk a látványosság.
Szingapúrból indultunk, délután. A vonat már várt, zöld-arany tigrissel az oldalán, mint valami ősi totem. A szerelvény, a „Vad Malajzia” útvonalat bejáró Eastern & Oriental Expressz, a Woodlands határállomásnál hagyta el a városállamot, ahol szemetelni nem pusztán nettó bunkóság, hanem zsebbevágó hiba, és ahol még a rágógumi árusítását is szigorúan szabályozzák. Szingapúr egyébként szinte felfoghatatlan: 5,9 millió lakos, mégis tiszta, biztonságos, a metró pontos, mint egy svájci óra, észbontó street food a hawker centerekben (fedett ételpiac) szinte fillérekért, és futurisztikus felhőkarcolók vertikális zöld átszövéssel.
Zseniális játszótér egyértelmű szabályokkal. A vonat? Egy olyan állítás a luxusról, amely közben mosolyogva kacsintanak egyet. Nem az a fajta, ahol a személyzet hajlong, hanem inkább egy laza brit–maláj keverék, ahol a steward – hívjuk Naveennek – este bekopog a kabinodba, és mosolyogva az asztalkára helyez egy maláj novellákkal teli kötetet meg egy pohár pezsgőt. Ami a kabinokat illeti, az enyém a legegyszerűbb: a Pullman nappal kanapé, este ágy – de ez nem panasz, én használom így. A szomszéd kocsiban már State kabinok vannak, azok tágasabbak (és drágábbak), nagyjából 7,8 négyzetméteresek, a Presidential Suite meg egy pici lakással ér fel, 11,6 négyzetméter, külön fürdőszobával és prémium italválasztékkal a minibárban. De ezt csak a leírásokból tudom.
Az út mámorító, még akkor is, ha zuhanyzás közben kapaszkodni kell, mert a vonat olykor úgy rángat, mint egy türelmetlen taxis Kuala Lumpurban. A háromnapos úton egyszer próbáltam borotválkozni, de majdnem megvágtam arcomat, amikor egy kanyarban megbillent a kocsi. „Ez a luxus ára” – gondoltam, és nevettem magamban, mint Hemingway valamelyik fronton, csak itt nem golyók, hanem madarak repkedtek a közelben.
A valódi utazás persze korábban elkezdődött, amint átléptünk Malajziába. Malajzia az a hely, ahol a történelem olyan mix, mint egy peranakan lakoma: maláj, kínai, indiai és brit hatások egy serpenyőben. A britek 1786-ban vetették meg itt a lábukat, amikor Francis Light a Brit Kelet-indiai Társaság nevében megállapodást kötött Kedah állam szultánjával. Aztán persze nem tartották be az alkut. Ilyen ez.
Szöveg: Peter Wellmann
A teljes cikket (benne 12 topélménnyel, amelyek feledhetetlenné tehetik az utazást) keressétek a Hamu és Gyémánt magazin tavaszi lapszámában, amely elérhető a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető, előfizethető közvetlenül a kiadónál.