Fáj a fejem rohadtul. Mit ihattam tegnap? Valami ütőset, mert az egész parti kiesett. Nem vagyok egy buligép, úgy látszik, sikerült túltolni.
Lassan kitisztul a kép. Felugrom. A fejem még jobban lüktet! Azonnal valami csillapítót! Egy perc, míg leesik, hogy itt vagyunk ebben a rohadt, zöldre mázolt barakkban vagy miben. Irgalmatlanul dühös leszek. Tényleg képesek voltak bealtatózni minket, mint valami rossz akciófilmben? És mi lesz a folytatásban? Eladnak túsznak az arab világba? Vagy a szerveinkre pályáznak? Valakinek útban vagyunk? De hát nem a CIA-nak dolgozunk, hanem egy nyomorult iskolának meg egy informatikai cégnek…
Tényleg, hol az a csaj? Eszter. Persze, neve is van. Csak épp a más nője. Mindig zöldebb. Majdnem felnevetek, aztán majdnem felsírok. A fejem!
Hű, ez elég gáz! Eszter tanár néni üveges szemmel gubbaszt az egyik sarokban, és ringatózik, mint aki megkattant. Valamit dudorászik, halkan.
Odalépek, egy ujjal óvatosan megérintem a vállát. Kifejezéstelenül rám néz.
– Tudtad, hogy anya nem akart engem? Már beült a nőgyógyászati székbe, aláírta a papírt az abortuszról. De nem azonnal jött a doktor, ezért felöltözött, és hazasétált.
– Honnan tudtam volna? Sok mindent nem tudunk egymásról. Viszont innen ki kéne jutnunk, de sürgősen.
– Innen nem lehet kijutni. Ez biztos. Majd megszokjuk.
– Ne hülyéskedj már, lehetetlen! Biztosan mindkettőnket keresnek, hamarosan rendőrségi ügy lesz a dologból. Körbeküldik mindenhol a fotónkat.
– Senki sem fog keresni. A barátom elutazott egy hétre. Konferencia. Anyámék meg csak heti egyszer hívnak fel, általában hétvégén.
– De az óráid…
– Valaki majd helyettesít.
– Szedd össze magad, ne csináld ezt! Tényleg, a mobilok…
– Elvették. Már kerestem. Legjobb, ha engedelmeskedünk. Abból nem lehet baj.
– A baj már megvan! Erőszakkal itt tartanak minket! Egyetlen bíróságon sem tudnák megvédeni magukat.
– Voltál már bíróságon?
– Nem, izé, szerencsére…
– Azért mondod. Én voltam. A szüleim válóperében. Kihallgattak. Baromira nem olyan, mint a filmekben. Nincsenek szellemes visszavágások meg sírós bölcsességek. Dögunalom az egész, a bíró is unja, az ügyvéd is unja, mindenki hosszan és érthetetlenül beszél. Pedig bőgtem végig. De nem attól, amit hallottam, hanem mert annyira reménytelen és megalázó az egész.
– Szívesen lelkizek veled, csak előbb jussunk ki innen.
– Felejtsd el. Inkább vedd fel azt a cuccot, és edd meg a reggelit, ott van…
– Hogy került ez ide?
– Nemrég hozta a tegnapi két pasas. Én már ettem.
– És minek a zöld kezeslábas?
– Dolgozni fogunk, állatokat ápolni. Az jó.
– Normális vagy? Mi az, hogy jó? Szabad emberek vagyunk…
– Most éppen nem. Ne cseszd el!
– Én cseszem el? Veled valami nem stimmel, esküszöm! Ez a két pszichopata cseszte el, de nagyon! Amikor elkábítottak minket, és most fogva tartanak… Ez mind törvénybe ütközik. Ha csak egy doboz rágót lopsz a benzinkúton, lefognak, és eljárás indul ellened! Évekig rohadnak érte a sitten! Van egy ügyvéd haverom, még a gatyát is leperlem róluk!
– Ők se tehetnek róla, elmondta a fickó. Nincs keret új gondozókra, kevés az önkéntes. Az állattartási költségek meg nem csökkennek, sőt. Iszonyú mennyiségű takarmány, alom, vízszámla, villanyszámla, el tudod képzelni, micsoda tételek?
– Nem tudom elképzelni, és nem is akarom! Jaj, szegények, de rossz nekik, hát lophatnak, csalhatnak, gyilkolhatnak! Jézusom, hallod te kívülről magadat? Mintha az ügyvédjük lennél! Az állatkertben elraboltak ápolónak, és ez szerinted tök normális?
– Nem normális. Ők is azt mondták, kényszerhelyzet. Nagyon sajnálják.
– Nagyon sajnálni azt szokás, ha valaki véletlenül a lábadra lép. Ha rosszul ad vissza. Ha eléd tolakszik a metróajtónál. Nem azt, ha bezárnak, éheztetnek…
– Finom a kaja, ne aggódj!
„Legszívesebben felpofoznám! Vagy kitépném az összes haját! Azt a gyönyörű, vöröses árnyalatú, dús barnát, amelybe tegnap még mohón beletúrtam volna…”
Huh! Legszívesebben felpofoznám! Vagy kitépném az összes haját! Azt a gyönyörű, vöröses árnyalatú, dús barnát, amelybe tegnap még mohón beletúrtam volna… És szinte előre éreztem, ahogy majd elzsibbad a karom a gyönyörűségtől.
Nem hiszem el! Seperc alatt kimosták az agyát!! Hogyhogy nem látja, mennyire felháborító ez az egész? Odamentem a rohadt tálcához, és felrúgtam narancsléstől, kávéstól, tojásostól, lekvárostól, mindenestül! Döbbenet! Emberrablás után kiadós reggeli, és minden oké? Ezt mégis hogy?
Eszter rémülten felsikított, és magzatpózban a sarokba kuporodott. Mi van? Most még az agresszor is én vagyok? Csak mert nem dőlök be a hülye és képtelen dumájuknak? Ilyen a világon nincs. Addig rugdaltam a dübörgő bádogfalat, amíg a lábam bele nem fájdult. Leültem az ágyamra, és sziszegve masszíroztam a talpamat. Még az kéne, hogy eltörjön valami csont.
Le kell higgadnom, mert ez a csaj totál kész van. Úgy gubbaszt ott, mint egy kis hülye. Verte az apja, vagy mi ez már? Úgy beszopta a helyi propagandát két perc alatt, mint a sicc. Nyugi, különben esély sincs, hogy egy csapat legyünk. Egyedül meg nem tudom, hogy jutok ki innen.
– Figyelj, oké, bocs, egy kicsit ideges lettem!
– Megértem.
– Te engem ne érts meg, hogy az a rohadt… Nem, nem, szori. Béke van. Szerinted hogy jutunk ki innen?
– Azt mondták, három nap után elengednek. Csak alá kell írnunk egy titoktartási…
– Ó, hogy az a büdös… Miféle titok? Ez, ez, ez abszurd… Jó, nem… uralkodom magamon. Mélyeket lélegzem. Na. Szóval mi a terved?
– Ápolom az állatokat. Cukik.
– Főleg orrszarvúszart lapátolni, az nagyon cuki lehet.
– Jó, hogy visszajött a humorod. Ijesztő voltál.
– A helyzet… Az ijesztő. Ha valaki ezt elmeséli nekem, tutira veszem, hogy hazudik.
– Ja, néha fura a valóság.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és megjelent széles mosollyal egyik tegnapi haverunk. Felpattantam, és artikulátlatlan üvöltéssel a torkának ugrottam. Fojtogatni kezdtem tiszta erőmből, a földre zuhantunk, hemperegtünk, próbált kiszabadulni, de nem engedtem, a szeme kidülledt, egyre véreresebb lett, a feje vörösödött. Éreztem, hogy Eszter hátulról ráncigál, és azt visítja, ne csináljam. Hülye ribanc! Egyszer csak minden elhomályosult, elernyedtem, lebegni kezdtem, és mellettem megint rengeteg lepke csapdosott a levegőben. Rájöttem, hogy én is lepke vagyok, és ez heves boldogsággal töltött el.
„Megetetnek az oroszlánnal. Tényleg, ha maffia lennék, így tüntetném el az ellenségeimet. Ugyan ki ellenőrzi az oroszlántól kijövő csonthulladékot?”
Megint brutális fejfájással ébredtem. Egyedül a pattogzó falú bádogbodegában. Az ajtóhoz ugrottam, rángattam a kilincset, lökdöstem, rúgtam az egészet, de hiába. Francba! Persze jobban belegondolva kinek jutna eszébe kinyitni egy állatkerti ajtót, amelyen dörömbölnek. Honnan tudni, víziló van-e mögötte vagy leopárd. Koponyámba belenyilallt a fájdalom. Meg fogok kattanni! Leültem az ágyra, le is dőltem. Megint a lepkék, de most egy kéz nyúlkált körülöttünk, elkapott egy-egy pillangót, és hatalmas gombostűre tűzte. Mindjárt megfog engem is, nem tudok menekülni! És átszúr… Felüvöltöttem. De hang nem jött ki a torkomon. Hát persze! A lepkék nem tudnak ordítozni.
Felriadtam. Minden lelassult körülöttem.
– Rettentően kiabáltál!
Eszter hajolt fölém.
– Hát te itt vagy? – csodálkozom.
Nem hiszem el, milyen alázatos a hangom. Inkább fel kéne pofozni ezt az idióta kiscsajt, hogy észre térjen. Úgy éreztem, még ehhez sincs bennem elég erő.
– Dolgozni voltam.
– Hát, ha te mondod.
Újra álomba zuhantam. Másnap reggel ébredtem. Mint egy lassított felvétel, magamra cibáltam a zöld kezeslábast, megettem a virslit, amit hoztak. Még nutellás zsemlét is befejezésnek. A lányra nem számíthatok. Magamnak kell kideríteni, hogyan tudok innen kiszabadulni.
Persze hogy trágyát lapátoltunk. Meg taligáztunk. Konténerbe. A ragadozóké valami eszelősen büdös. Aztán szalmát kell szétteríteni a ketrecekben, kifutókon. Mindenhova kísérgettek, ránk zárták az ajtókat, kapukat, távol a látogatóktól. Sehogy sem tudtam volna felhívni magamra a figyelmet. Eszterrel megint jóba lettünk. El kell altatni a gyanújukat. Mesélt az apjáról, szigorú ember volt. Megrendülten néztem rá.
– Bántott?
Könnybe lábadt a szeme.
– Honnan tudod?
– Éreztem. De most már nem bánthat.
– Már nem. Bár még mindig sokszor azt álmodom.
Majdnem belefogtam a lepkés álmomba, de aztán észbe kaptam, és nem meséltem el. Mintha titok lenne. Nem is tudom.
Az elefánt kerítésének egyik vasrúdja kilazult. Alig tudtam megállni, hogy ne rohanjak oda, és ne próbáljam meg átpréselni magam. Muszáj körültekintőbbnek lenni. Ha beszorulok, elkapnak, és ki tudja, mi a következő fokozat. Megetetnek az oroszlánnal. Tényleg, ha maffia lennék, így tüntetném el az ellenségeimet. Ugyan ki ellenőrzi az oroszlántól kijövő csonthulladékot? Ki nézi, miféle élőlényből származik?
Türelem. Ez most a legnehezebb. Másfelől végtelenül könnyű is. Lejmoltam cigit a fiúktól. Egyik hozott egy dobozzal, meg öngyújtót.
– Azt mondtad, nem dohányzol… – csóválta fejét Eszter.
– Azt is mondtam, hogy informatikus vagyok. Pedig valójában ganajtúró. Tudod, a pasik összevissza hazudoznak, ha valakire ráhajtanak. Amúgy a csajok is.
– Az kizárt.
– Ha te mondod. Különben egész megszerettem itt. Nézem a füstkarikákat, lazulok, lapátolom ezt az ótvar büdös trutyit, lebarnulok a napon. Kúl. Álommeló.
– Holnapután elengednek.
– Szóval hiszel nekik. Vajon a belépőre miért nem írják ki apró betűvel, hogy az Állatkert területén előforduló emberrablásokért nem vállalnak felelősséget?
– Jó, én sem így képzeltem ezeket a napokat.
– De meglepően könnyen belenyugodtál. Mondd csak, nem vagy beépített ember?
– Hogy érted?
– Ha mondjuk némi pénzért nekik dolgozol, az sok mindent megmagyaráz. A tanári fizetések legendásan nagy összegűek.
– Beteges, ahogy összeesküvést keresel mindenben.
– Nem, csak ott, ahol van. Viszont a vacsora nagyon felkavarta a gyomromat. Eddig legalább a kaja tűrhető volt. Valamire allergiás lehetek, amit beletettek. Viszket a bőröm mindenütt. És mintha folyamatosan nőne a szőröm. Esküszöm, az alkarom sokkal bolyhosabb. Nézd? Nem látod? Te is rosszul vagy?
Eszter arca eléggé elzöldült. Rettentően szédültem. Le kellett dőlöm az ágyra, és egész éjszaka önkívületben hánykolódtam. Szinte hallottam, ahogy nő rajtam az a nyomorult bunda! Egész testem megduzzadt, karom és lábam szinte mázsás teherré növekedett, alig tudtam mozgatni. Ilyen hülye álmot!
Aztán arra riadtam fel, hogy leszakadt alattam az ágy.
Folytatása következik.
Hamu és Gyémánt A sorozat negyedik és egyben befejező része a Hamu és Gyémánt aktuális lapszámábanolvasható. A magazin megrendelhető és előfizethető közvetlenül a kiadótól és digitális változatban is beszerezhető.
