Lackfi János: Majomszelfi

Eredeti ötlet volt tőle.

Mondhatta volna, fussunk össze kedvenc kávézójában, láttam volna meghitt környezetben, olyan csajszisnak. Plafonról lógó régi, középkék locsolókannák. Cifra étkészletek. Bakelit telefonkészülék. Marilyn Monroe szoknyáját fújja a szél. Elvis tudja, hogy iszonyú jóképű. Eszter ott ült volna egy retrófotelben, macskamódra összegömbölyödve, bögrét szorongatva, melynek jópofa felirata: A VÉRCSOPORTOM: ARABICA.
Mondhatta volna, hogy menjünk étterembe, színházba, koktélpartira. Megvillanthatta volna tenyérnyi ezüst vagy arany fülbevalóit, csodálhattam volna nyakát, táncos lépteit, vádlija magassarkú-kiemelte kecsességét. Ez olyan nőcis.
Menjünk állatkertbe. Legjobb. Vagány volt, gyerekes. Szabadtér, nem kell feszengeni. Nincs dilemma, mit vegyek föl. Póló, farmer, könnyű kabát, semmi extra. Nincs esélye a méricskélésnek, elég drága-e karomon az óra, lábamon a cipő. Az örvös tatut nem érdekli az Armani. Sem a cibetmacskát a Doxa.
Mondjuk a beugró borsos. Mikor is jártam erre utoljára? Kamaszkoromban sulival? Nem megy az ember állatkertbe, ha nincs gyereke. Vagy ha nem gyerek. Legtöbbet azok a gyerekek járnak állatkertbe, akiknek már van gyerekük. Poééén! Csak átfutott a fejemen, nem jó kezdés lenne. Félreérthető.
Chaten kibeszéltük a kedvenc sorozatokat. A nagy pénzrablás első évada az igazi, a többi eléggé egy kaptafa. Dél-koreai folytatásost is nézett, azt mondta, megnyugtatják a kosztümök, a visszafogott érzelmek. Amelyek gyilkosan parázslanak. A hamu alatt. Én a kegyetlenebb skandináv vonalban hiszek. Őrült figurák, sötét titkok, tengerpart, feszültség, lemart arcok, alkohol.
Hát, ha összejönnénk is, nem kell ugyanazokat a filmeket néznünk.
Az állatkertből felkészültem. El fogom kápráztatni, ez a minimum. A világ legrondább állatai közt élen jár a kapafogú, tök pucér földikutya. A véznaujjú maki se semmi, a kóchajával, horrorszemével, fekete ujjaival. A kifejlett anakonda brutális, lenyel egy kisebb krokodilt is, emésztgeti hónapokig. A strucc mellbe rúg, ha nem vigyázol, bevérzik a tüdőd. A kenguru bármilyen cuki, irgalmatlanul nagyot bokszol, összegyűr egy bicajt, mint a papírt.
Ja, és háború idején találatot kapott az állatkert, a zsiráfok kiszöktek a kerítésen, trappoltak a hidakon meg minden, míg egy elszánt gondozó be nem fogta őket. Csoda, hogy nem jutott az emberek eszébe a nagy éhezés közepette egy jó kis elefántpörkölt vagy vízilókolbász… Nem túllőni a célon. Lehet, hogy vegán. Rövid úton elküld a pincébe.

„Felkacagott, és pókháló-finom nyálszál jelent meg a két fogsora közt, majd elpattant. Nem volt gusztustalan, sőt.”

– Akarsz játszani?
Naivan kérdi, tahóság lenne pikáns célzásnak venni. Korai is.
– Aha, ja.
Mire gondolhat?
– El kell mesélni, melyik rokon vagy barát jut eszünkbe egyik vagy másik állatról. Ki ő, miért pont ő? Egyszer te, egyszer én. Oké?
Ütős játék. Benne voltam. Kezdje csak, majd ráérzek az ízére.
– Az az orángután, amelyik a földön ül, fejére borítva a fekete ládát. Kajás bödön, vagy mi. Tisztára az öcsém. Még kicsi volt, és ha megette a csokimat, vagy összetört valamit, leült a nappaliban, és pont így a fejére húzta a legós dobozt. Meg volt győződve róla, hogy nem látja senki.
– Jóban voltatok?
– Kicsiként ő volt a játékbabám, etetni akartam, pelenkázni, pedig csak öt évvel vagyok idősebb. Idegesítő is volt a kicsis dolgaival, lopdosta a cuccaimat, szétszedte a vattát, szétkente a rúzsomat. Felnőttnek furcsa lett, hallgatag. Sosem tudom pontosan, mivel foglalkozik, pénzügyi állása van. Alig lehet kiszedni belőle bármit. Múltkor leesett az állam, amikor kiderült, nagyon szereti a karaokét, jár a haverjaival. Megkérdeztem, meghallgathatom-e. Rávágta: nem! Na, tipikus öcsém…
Ezt fintorogva mondta. Pici ránc képződött az orra mellett, piszok jól állt. Aztán felkacagott, és pókháló-finom nyálszál jelent meg a két fogsora között, majd elpattant. Nem volt gusztustalan, sőt.
– Oké, én jövök. Az a makákó olyan, mint amelyiknek a szelfije bejárta a világot. Hallottál róla?
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Egy amerikai fotós a dzsungelben összebarátkozott a majommal, és kezébe adta a fotógépét. Az állat tök vicces szelfiket készített. A sztori baromi siker lett, bejárta az internetet, és termelt pár ezer dollárt a fickónak. Viszont egy méregzöld állatvédő szervezet rászállt, és leperelte róla a gatyát is. Azért cseszegették, mert szerintük meglopta az állatot. Végül a legfelsőbb bíróság kijelentette, hogy az állatoknak nincsenek szerzői jogai, de addigra a pasas mindent elköltött ügyvédekre.
– A játékszabályokat elegánsan megkerülted… Valaki ismerősről kell mesélni.
– Két random ember közt, akik ma a föld bármely pontján élnek, hét lépésben simán találsz kapcsolatot. Azt mondják. Ha így vesszük, a fotós az ismerősöm.
– Nem inkább a majom?
– Hé, személyeskedünk?
Annyira kacagott, a szeme sarkában megjelent egy könnycsepp. Jó ötlet volt a szabadtéri találka, hajába túrt a napfény, álom ez a picit vöröses barna. Nem tudom, festve van-e, de nem is érdekel. Tanárnő. Ha az osztályába járnék, biztosan szerelmes lennék belé. Mint régen az énektanáromba, aki olyan tűzrőlpattant volt rakott szoknyáiban, vérpiros rúzsával, mint a végzetes Carmen. Azóta változott az ízlésem.
– Oké, betartom a szabályokat. A fogvicsorgató makákófej a nagybátyánk, aki lopakodó léptekkel közlekedett, leengedett vállal és karral. Szívbajt hozott rám, mert hirtelen ott állt mellettem, és recsegő hangon, fogait kivicsorítva valami kínos bénaságot nyerített a fülembe: „Csak a buli meg a nők, ugye, fiatalok? Van már a szőr odalenn?” A lányokra meg rányitott a vécén, és poénkodott velük, nemhogy visszazárta volna az ajtót.
– Guszta rokon. Csak nem Guszti bácsi?
– Nem, Ervin az öregfiú…
– Juhú, nézd csak, ott van apám ebéd után! Az a kinyúlt, nagy sörényes! Tisztára így hevert mindig, leesett mellé az újságja, két öklét a szemébe túrta.

– Az a flamingó az unokatesóm, aki szuperül balettozott. Egész gyerekkoromban azt kellett hallgatnom, hogy mikor leszek kitűnő tanuló, mint ő. Aztán jó helyet csíptem az egyetem után, nem kellett kukásnak mennem, pedig azzal fenyegettek. Tudtad, hogy a flamingóknak az elfogyasztott rákok pigmentjétől olyan rózsaszín a tolluk? És hogy ezek a flamingók hungarikumok, mert pont ezért pirospaprikát kevernek az ételükbe? Bár ahogy elnézem ezt a sok sápadt tollazatot, drága mulatság a paprika, nem viszik túlzásba…

„Állsz ott, a magasban, a deszka szélén, alattad a szakadék, fel-le, fel-le. Még simán le is jöhetsz, felöltözöl, és hazaosonsz.”

Nagyon egy hullámhosszon voltunk, de csak mint két haver. A közeledés izgalmát nem éreztem rajta. Ilyenkor az ember eljátszik a gondolattal, nem? Ő meg úgy viselkedett, mint aki társasutazásra fizetett be, és próbál jól kijönni nem túl hozzá illő emberekkel.
Megnéztük a fókashowt. Inkább az izgalmat bámultam közben az arcán. Jól állt ez is. Cukik voltak a szelíd minikenguruk, közönyösen átszökdécseltek köztünk. Átszellemültünk a lepkeházban, eszméletlenül jól mutattak a haján, ruháján a tenyérnyi színes pillangók. Itt előléptetett fotóriporterré, lőnöm kellett a mobiljával pár sorozatot. Jól állt Eszternek a méregdrága kürtőskalács is. A nő, ahogy igézően eszik. Kövezzen meg az a férfi, akinek ilyenkor nem támadnak ferde gondolatai…
Néha összeért a kezünk. Vagy a ruhánk. De semmi elidőzés a mozdulatban. Előfordul, együtt járkáltunk fel-alá fél napig.
Ízlett a parfümje. Jellegzetes illat, körüllengi, mint láthatatlan ruha. Finoman citromos. Picit gyümölcsös. Nem émelyítő.
A bizonytalanságtól kicsit becsiccsentettem. Mi van, ha egyszer szájon csókol? Vagy hagyja, hogy megtegyem? És ha lekever egy pofont, és elrohan? Gőzöm se volt, hogy áll a helyzet.
Mint amikor nagyszájú vagy, naná, hogy fel mersz menni az ugrótoronyba, és simán leveted magad. Aztán állsz ott, a magasban, a deszka szélén, alattad a szakadék, fel-le, fel-le. Még simán le is jöhetsz, felöltözöl, és hazaosonsz.
Korán sötétedett, árnyékban hűvös lett. Eszter borzongott, ráadtam a kabátomat. Lúdbőröztem én is. Na de a férfi állja. Vagy nem? A hangosbemondón udvariasan felszólítottak, induljunk a kijárat felé. Innen ki nem megyek úgy, hogy nem tudom, most mi van. Rákérdezek, mikor találkozunk legközelebb. Megáll, elkomolyodva rám néz.
– Figyelj, Gábor, kedves vagy, de van barátom.
Irdatlan erőfeszítés, hogy ne vegye észre rajtam a belső atomrobbanást. Hát persze. Barátja. Sima ügy. Miért ne volna neki? Talán az esküvő is ki van tűzve?
DE AKKOR MI A FRANCOT ERŐLKÖDTEM ITT EGÉSZ NAP?
Jobb, mintha otthon ülök, és játszom a gépemen, de mégis. Legalább sejtettem volna! Ne éltem volna bele magam!
Nem szólhatok egy büdös szót sem. Tájékoztatott, mielőtt eldurvul a dolog. Nem történt semmi köztünk. Hol van az kőbe vésve, hogy egy lány nem mehet állatkertbe olyan fiúval, akivel nem jár? Mondjuk nem örülnék, ha a barátnőm a Csodák Palotájába vagy múzeumba, vagy korcsolyázni császkálna vadidegen pasikkal. Csakhogy nekem nincs barátnőm. Úgyhogy tök mindegy, minek örülnék. Kicseszett lúzer vagyok. Ha meg kimutatnám, hogy csalódtam, még szánalmasnak is tűnnék. Miért, talán nem volt jó az állatkert? De, de! Vagy a kürtőskalács? De, de! Vagy a kellemes csevegés, a családi sztorik, a viccek? De, de! Hogy a jegesmedve rakja telibe! Mármint nem Esztert.
Oké, ennyi, összeszedem magam. Legyek otthon gyorsan!
Két állatgondozó jön felénk lassú léptekkel, tipikus zöld munkaruhában. Mondják, hogy bezárt már a főbejárat, de egy oldalkapun kiengednek, csak kövessük őket. Sietősre fogjuk. Dumálni valahogy nincs kedvem. Bevezetnek egy melléképületbe. Fura, hogy erre kell kimenni. Egy trágyaszagú garázsban vagy miben találjuk magunkat, a fala zöldre mázolt bádog. Egyik pali szembefordul velünk, a másik a hátunk mögött kulcsra zárja az ajtót.
– Nyugi van, semmi pánik!
A bajuszos odalép Eszterhez, átkarolja, előkap egy fecskendőt, és a lány nyakába nyomja. Ő összenyaklik. Nem hiszem el! Üvöltök, nyilván teljesen értelmetlen szavakat. Rávetem magam a pasasra. Hátulról szúrást érzek a nyakamon.
Hirtelen újra a lepkeházban vagyok. Nem értem, hogy kerültem ide. Körülöttem lassan, végtelen lassan szállingóznak a pillangók, mintha tenyérnyi, tarka szövetdarabok lennének.

Folytatása következik.

A sorozat negyedik és egyben befejező része a Hamu és Gyémánt aktuális lapszámában olvasható. A magazin megrendelhető és előfizethető közvetlenül a kiadótól és digitális változatban is beszerezhető.