A Comói-tótól Nashville-ig – a Hamu és Gyémánt Offset beszélgetésén bebarangoltuk a nagyvilágot

Tombor Zoltán: Budapestről Milánóba, Milánóból New Yorkba, New Yorkból Budapestre

Tombor Zoltán fotográfus hazai pályája csúcsán először Olaszországba, onnan pedig néhány évvel később, egy még nagyobb ugrással az Egyesület Államokba költözött.

„Én elég vakmerő vagyok – vagy nevezhetjük ezt meggondolatlannak is –, de soha nem számolok a kudarccal. Ha belém rúgnak is, visszamászom az ablakon. Nem hagyom magam! Úgyhogy az nem volt opció, hogy nem sikerül. Nyolc év fotográfiai tapasztalattal és egy Budapesten színvonalasnak számító portfólióval a hónom alatt 2003-ban költöztem Milánóba. Azt gondoltam, hogy majd az Armani tárt karokkal vár, és azt fogja mondani, hogy »bravo, bravo«. Ez persze nem így lett. Két évig az önsajnálaton kívül nem történt semmi, egészen addig, amíg találkoztam egy nővel, Paula Sarettával – aki kis túlzással később a második anyám lett –, és elkezdett bemutatni olyan embereknek, akiknek a segítségével aztán szépen lassan elindult a szekér. 2011-ben a feleségem, Tombor Nelli bátorításának köszönhetően döntöttünk úgy, hogy átevezünk a túlpartra, és nekifutunk Amerikának. Végül kilenc évig próbálkoztunk ott is. Sok izgalmas embert ismertünk meg, főleg a divatfotózás területéről, de nem lettek igazán mély barátságaink.”

Gryllus Dorka: németnek lenni Magyarországon és magyarnak Németországban

„A német munkakultúra mintha kicsit más lenne, mint amihez mi itthon hozzászoktunk.Mihez kellett leginkább alkalmazkodnod a német filmes munkáid kapcsán?” – tette fel a kérdést Nyáry Krisztián Gryllus Dorkának, aki Németországban is rendszeresen vállal szerepeket sorozatokban, illetve filmekben.

„Bár a mi családunkban mindenki magyarul beszél, de apukám családja valójában német származású. Amikor kimentem Berlinbe, akkor vettem észre, hogy a mi családunk mennyire német is valójában, és mennyi minden van, amit máshogyan csinálunk, mint a magyarok: a párbeszédek, a kompromisszum, a következetesség. Itthon sokszor túl szögletesnek éreztem magam, a német kultúrában viszont valamit újra megtaláltam.

A magyaroknál sokszor jön elő a »ne izgulj, majd megoldjuk« hozzáállás, amivel én soha nem tudtam mit kezdeni. Nem izgulok, csak szeretném tudni, hogy hogy lesz. És ha valami elromlik, tudni szeretném, hogy ki rontotta el. Persze Berlinben a barátnőm gyakran mondja, hogy én mindig elkések, ha éppen nem vagyok ott a megbeszélt időpontban 10:00-kor, csak két perccel később... Úgyhogy ott a második oldal is.”

Schoblocher Barbara: Baja, Budapest, Nashville

A Blahalouisiana énekesnője tavaly heteket töltött az Egyesült Államokban, emellett rendszeresen vesz részt nemzetközi dalszerző táborokban, amelyeken keresztül már több külföldi zenekarral is indultak el kollaborációik.

„Annak ellenére, hogy már ahhoz a generációhoz tartozom, akiknek az utazás mindennapos, én egy vidéki lány vagyok. Bajáról eljutni Nashville-be, és ott találni magam a stúdióban, nagyon nagy dolog. Hálás vagyok ezekért az élményekért, amelyek megváltoztatták az életem. Nashville-ben másfél hónapot tölthettem, ami a mi zenei műfajunk Milánója. Mindenki ide jön valóra váltani az álmát, emiatt az inspiráció szárnyal, hatalmas igény van a zenei minőségre, elképesztő kulturális gyökerek dolgoznak a mélyben. Szeretném, ha egyszer sikerülne kialakítanunk egy olyan életet a vőlegényemmel, Áron Andrissal, hogy mindig legyen valami dolgunk, ami miatt évente legalább egyszer kijuthatunk ide. Azt azonban soha nem éreztem, hogy hosszú távon tudnék egy ilyen nagyvárosban élni.”

Kemény Dénes: életre szóló tapasztalatok Ausztráliából és Olaszországból

Kemény Dénes éveken át élt Olaszországban: a Comói-tónál dolgozott állatorvosként, valamint vízilabdaedzőként, később pedig szövetségi kapitányként járta be a világot a magyar vízilabda-válogatottal. Mit tudott leginkább beépíteni az életébe a külföldön töltött időszakokból? – kérdezte tőle Nyáry Krisztián.

„Vízilabdajátékosként és kint dolgozó állatorvosként rengeteg mindent tapasztaltam egy angolszász országban, Ausztráliában, utána pedig Olaszországban, egy latin közegben élve, ami később a szövetségi kapitányi munkámban is nagy segítség volt.

Ausztráliában, amikor az első meccsen kikaptunk, elmentünk meginni egy sört. A tizenötödiknél megkérdeztem, hogy mégis mit ünneplünk? Erre azt válaszolták, hogy hát azt, hogy holnap majd nyerünk! Sokkal rózsaszínebben látják a mindennapokat és a jövőt, valamint azt is, hogy mit érdemes tanulni a vereségből, hogy lehet kilábalni belőle, és miért érdemes bátran menni a következő csatába. Ez nagyon más, mint a magyar Himnusz által is belengetett balsors – hajlamos a magyar gondolkodást kicsit ráncba szedni. Bár a Himnuszt azért is szeretem, mert ha azt meghallottuk, azt jelentette, hogy megnyertük a meccset.

Az olaszoknál az első meccsen, ahol nem játékosként, hanem már edzőként vettem részt, és nyertünk, én voltam a legboldogabb ember a világon. Az elnök mégis rám szólt, hogy három játékost nem játszattam. Az ő demokráciával kapcsolatos tapasztalatuk kétezer éves, sokat tanultam ott arról, hogy mindenki egyenlően fontos.”

Bemutatjuk Mrs Millicentet

Az estnek nemcsak a témáját, de az italát is az Utas és holdvilág ihlette. Vendégeink ugyanis egy olyan koktélt kóstolhattak meg, mely a Bestillo Pálinkaház díjnyertes magyar ginjéből, a Mrs Millicentből készült. Ismerős a név? Nem véletlen: Szerb Antal regényének főhőse, Mihály Folignóban találkozott egy bizonyos Millicent Ingram kisasszonnyal, akivel egy rövid kalandba is keveredett. Az ő alakja után kapta a nevét a speakeasy gin, mely egy elegáns, mégis izgalmas koktél formájában került a poharakba.

Kilátás és vacsora záróakkordként

A beszélgetést követően a vendégek a már lezárt 29. emeleti SkyDeckről a város talán legfotogénebb arcát tekinthették meg éjszakai pompájában. Az este végül egy háromfogásos vacsorával és további inspiráló beszélgetésekkel zárult a VIRTU Restaurantban.