Az Alibi - hat hónapra egy félévente megjelenő antológia, melybe neves szerzők adott témában írt verseit, novelláit, gondolatait olvashatjuk. Cikksorozatunkban ezekből a szövegből válogatunk. Ebben a részben Vámos Miklós novellájának egy részletét tolmácsoljuk.
1.
Ő volt az, akire fölnéztem, az első költő – sőt költőnő –, akit megismertem személyesen, nálam egy évvel idősebb, sokkal olvasottabb és okosabb, ötödmagával élt a velünk szemközti ház földszintjén, anyjával, nagyanyjával, és két húgával, a Völgyes ikrekkel, akiknél szebb lányokat elképzelni se bírtam, annyira hasonlítottak egymásra, hogy én képtelen voltam dönteni, melyikük tetszik jobban, fura helyzet, ha a Koh-i-noor-gyémántból kettő van, Ő-ből csak egy lehet, ám a Völgyes ikrek, fütyülve e természetinek tetsző törvényre, juszt is ketten voltak, ugyanolyan tüzes szempárral, hibátlan alkattal, izmos lábbal és fenékkel (atletizáltak), almányi mellel, amelynek fölső harmadát három évszakban látni engedték, hullámvonalú, középen vastagodó szájjal, bármelyikükre néztem, paradicsommá pirult a fejem, tetézte kínomat Féri, a gimi filozófusa (fölöttem járt kettővel, a Völgyes ikrek pedig alattam eggyel), valamelyik házibulin kijelentette, hogy a Völgyes lányok szerelmesek a Tiborba (ez voltam én), azt hittem, rosszul hallok, az ikrek félrenéztek, nem rám, ebből sejthettem volna, hogy a Féri nem téved, de miként döntsem el, hogy melyiküknél próbálkozzam, zavarom nőttön nőtt, torkomban pedig gombóc, majd megfojtott (gordiuszicsomó?), hátat fordítottam, elfutottam, amit nagyon megbántam, álmodtam e jelenetről többször, más-más befejezéssel.
2.
Ő tehetett róla, hogy zaklattak a hatóságok, hogy nem vettek föl a bölcsészkarra, hogy rendőrhatósági figyelmeztetést kaptam, útlevelet viszont sokáig nem, hiába adtam be a kérelmet, AZ ÖN KIUTAZÁSA KÖZÉRDEKET SÉRT, ezt írta a belügy, abszurd kijelentés, mit érdekli a KÖZ-t hogy én eljutok-e Mamaiába, a Fekete-tenger román partjára, vagy Korcsulába, a jugoszláv Adria ékkövére, vagy Prágába, hogy láthassam az Orlojt, vagy bárhová, nehéz harc volt, mire sikerült kikeverednem ebből a pácból, halott apám néhány élő barátja segített, főleg az, akit magas pozícióba röpített a sors (istent akkoriban nem emlegették), mindenesetre eljutottam Dubrovnikba, ültünk egy padon a kikötőben, 300 dollárunkból már csak kevés maradt, az is dinárban – váltópénz: para –, nem számít, holnap utazunk haza vonattal, ekkor nyomakodott oda az a férfi, valamelyest Bud Spencerre hasonlított, amit nem tudhattunk, mert az olaszok bunyókirály színészéről még sosem hallottunk, filmjeit nem láttuk, éles torokhangon karattyolt a testes alak, azt hittük jugoszlávul, azaz szerbhorvátul (akkor még egy nyelvnek számított), kiderült, hogy elképesztően tört angolsággal ajánlotta szolgálatait, átvisz Velencébe alkalmi áron, röpke 400 dinárért, nem volt ez sok pénz, se forintra, se dollárra, se dajcsmárkára átszámítva, csak nekünk, kézzel-lábbal jeleztük, hogy nincs annyi, azt hitte, alkudozunk, 350-re, majd 300-ra engedte le, hiába, ráztuk a fejünket, pedig mindketten arra gondoltunk, hogy nem volna hülyeség, végeredményben, szóval, ööö, aztán valamelyikünk elröhögte magát, én voltam az, eszembe jutott, mit szólna a segítséget nyújtott elvtársúr, ha kapna tőlünk egy képeslapot Velencéből, a Dózse palotáról, s csupán egyetlen szót írnánk rá, de azt több nyelven: Danke, Thanks, Merci, Szpászíba.
