Sheehan Quirke története nem a klasszikus értelmiségi karrier története. A vidéki Angliában nőtt fel, édesapja teherautó-sofőrként dolgozott. Quirke jogot tanult az egyetemen, de nem lett jogász. Író szeretett volna lenni, regényeket írni és filmeket készíteni, ám saját bevallása szerint semmiféle terve nem volt arra, hogyan jut majd el odáig. Az egyetem után különféle munkákat végzett, dolgozott a McDonald’sban is, és volt olyan időszaka, amikor annyira kevés pénze volt, hogy a barátaitól kellett néhány fontot kölcsönkérnie.
2022 májusában, 25 évesen aztán létrehozott egy névtelen közösségimédia-profilt. Klasszikus szobrot választott profilképnek, magának pedig a The Cultural Tutor nevet. Művészetről, építészetről, történelemről és klasszikus műveltségről kezdett írni, és rövid idő alatt hatalmas nemzetközi közönséget épített.
Sokáig tudatosan rejtőzött az alteregó mögött, majd saját identitását először Budapesten, a Brain Bar színpadán tárta a nyilvánosság elé. Azóta saját nevén indított YouTube-csatornát, és megírta első könyvét is, amely a Libri Kiadó gondozásában jelent meg magyarul. Lassan maga mögött hagyja azt az időszakot, amikor kizárólag The Cultural Tutorként szólalt meg.
Most, 29 évesen azt mondja, kifejezetten élvezi, hogy öregszik.
Amikor legutóbb Budapesten jártál, úgy döntöttél, hogy kilépsz az anonimitásból. Nem veszítettél ezzel valamennyit abból a szabadságból, amit a The Cultural Tutor álarca adott?
Amikor elkezdtem álnéven írni, a név és a szobor profilkép valószínűleg lehetővé tette, hogy úgy írjak, ahogyan saját magamként talán nem tettem volna. Arra gondoltam, ki akar Sheehan Quirke-re figyelni? Valamilyen kulturális álnév és egy szobor sokkal titokzatosabb, izgalmasabb. Szerintem ez segített abban, hogy megtaláljak egy új hangot az online íráshoz.
De most megváltoztak a dolgok. Különösen az AI miatt gondolom azt, hogy egyre fontosabbá válik a tartalom mögött álló ember személyisége. Tulajdonképpen ez mindig is így volt. Az emberek szeretik az embereket. Ezért küzdenek annyit a márkák és a cégek azért, hogy valódi aktivitást érjenek el az interneten, miközben egyes emberek óriási figyelmet kapnak.
Az elején kicsit vonakodtam attól, hogy eltávolodjak az alteregótól. Olyan volt, mint Batman és Bruce Wayne, felvehettem ezt a kulturális álarcot, és lehettem valaki más. De végül úgy éreztem, vannak fontos dolgok, amelyeket szeretnék elmondani és csinálni, és hiszek abban, amit csinálok. Újra önmagammá kellett válnom.
Szép fejezete volt az életemnek, hogy egy kicsit titokzatos figura lehettem az interneten. A profilomat egyébként még mindig nem változtattam meg az X-en, de már írtam egy könyvet, van YouTube-csatornám a saját nevemmel. Szóval ez a fejezet lassan véget ér

És nem változott meg közben az, ahogyan megszólalsz?
Egy kicsit igen. Van egy nagyon érdekes jelenség, amit audience capture-nek neveznek. Mindig nagyon tudatában voltam annak, hogy az emberek várnak tőlem valamit. És joggal. Keményen dolgoztam azon, hogy jó legyek valamiben, az olvasóim pedig ezt szerették. De ha valami másról akartam írni, sokszor úgy éreztem, hogy az már nem illik The Cultural Tutorhoz.
Ha van egy filmrendező vagy regényíró, akit szeretsz, te is vársz tőle valamit. Ha aztán megváltozik, azt néha nehéz elfogadni. Az, hogy most már saját magamként is jelen vagyok, szerintem több szabadságot adott ahhoz, hogy véleményt mondjak.
Korábban eléggé féltem attól, hogy feltegyem a saját véleményemet az internetre. Mindenkinek van véleménye, és a vélemény olcsó. Nem akartam az a fickó lenni, aki azt mondja: ez jó, az rossz. Csak szép és érdekes dolgokat akartam mutatni az embereknek, és hagyni, hogy ők maguk döntsék el, mit gondolnak. De végül néha mégis meg kell húzni egy határt. Vannak dolgok, amelyek érdekelnek, és amelyekről van véleményem: az AI, a fiatalok és az internet használata, a randizástól egészen az építészetig. És ezeket a véleményeket Sheehan Quirkeként sokkal magabiztosabban tudom elmondani, mint The Cultural Tutorként.
Azt gondoltam volna, hogy pont fordítva van. Az ember bátrabb, amikor elbújhat egy név mögé. Te egyébként introvertált vagy?
Nem tudom. Egyke vagyok, nincs testvérem, és nagyon szeretek egyedül lenni. Teljesen boldogan töltök sok órát egyedül, olvasva, a dolgaimmal, egy sötét szobában.
Ugyanakkor például tegnap este fantasztikus volt új emberekkel találkozni. Ahogy öregszel, egyre ritkábban kerülsz olyan helyzetbe, hogy egy egész terem tele van olyan emberekkel, akikkel még soha nem találkoztál. Mint az egyetem első hetében, amikor egyszerűen odamehetsz bárkihez, és azt mondhatod: helló. Tegnap este megint átéltem ezt, és nagyon sok örömet adott. Szóval nem hiszem, hogy introvertált vagyok. Inkább talán nem mindig mondom el könnyen, hogy mit gondolok és mit érzek.
Hány éves vagy egyébként? Ezt sehol nem találtam.
Huszonkilenc.
Vagyis mindjárt harminc. Mit változtatott rajtad az, hogy idősebb lettél?
Rengeteg mindent. És azt kell mondanom, nagyon élvezem, hogy öregszem. Várom, hogy még idősebb legyek. Az egyik nagy változás, hogy sokkal jobban megismered saját magadat. Megtanulod, mit szeretsz és mit nem. Megtanulod, milyen emberekkel szeretnél időt tölteni.
Kicsit közhely, de szerintem igaz. Amikor tinédzser vagy, vagy a húszas éveid elején-közepén jársz, fogalmad sincs, mit szeretsz és mit nem. Olyan ruhákat hordasz, amelyekről magad sem tudod, hogy jól érzed-e bennük magad. Olyan ételeket eszel, amelyeket talán nem is szeretsz igazán. Aztán ahogy öregszel, egyre inkább kapcsolatba kerülsz saját magaddal. És én most arra gondolok, Istenem, de örülök, hogy már nem vagyok tinédzser. Fogalmam sem volt, mi történik. Azt hittem, mindent tudok, pedig semmit sem tudtam. Minden zavart, kicsit szorongó voltam, közben túlságosan magabiztos. Most élvezem, hogy megtanulom, mit szeretek, kialakul az ízlésem, és egyre jobb leszek az élet apró dolgaiban. Talán érettebbé válok.
Huszonöt éves voltál, amikor elkezdtél posztolni. Addigra befejezted az egyetemet, de egészen hétköznapi munkákat végeztél. Miért?
Az igazság az, hogy nem volt tervem. Voltak ambícióim, voltak álmaim. Író akartam lenni, regényeket írni, filmeket készíteni. Aztán kijöttem az egyetemről, és nagyon önelégült voltam. Azt gondoltam, az álmom majd eljön hozzám. Ha csak ülök, olvasom a könyveimet és gondolkodom a nagyszerű gondolataimon, valaki majd bekopog az ajtómon, és azt mondja, tessék, itt egy könyvszerződés, itt pedig egy film, amit megrendezhetsz. Nyilván nem így történik.
A barátaimnak mind volt tervük. Londonba költöztek, ügyvédek és könyvelők lettek. Nekem nem volt tervem. És amikor ma tanácsot kérnek tőlem, azt mondom, ne aggódjatok túlságosan amiatt, hogy van-e tervetek. Nehéz lesz, de szerintem a világ egyik problémája, hogy óriási nyomást helyezünk a fiatalokra, hogy legyen tervük, rendszerezzék az életüket, legyenek ambiciózusak ebben vagy abban a karrierben. Közben pedig elveszíthetik szem elől az élet más dolgait.

Neked azért elég nehéz éveid voltak ebben az időszakban.
Igen. Dolgoztam a McDonald’sban, bonyolult volt a magánéletem, nem volt pénzem. Akkoriban dohányoztam, és Nagy-Britanniában drága a cigaretta, ezért sodort dohányt vettem, mert az olcsóbb volt. Előfordult, hogy írtam valamelyik barátomnak, tudnál küldeni 15 fontot? Dohányt szeretnék venni.
Van ebből az időszakból egy nagyon furcsa, de sokatmondó emlékem. Egy ponton jelentkeztem a hadseregbe. Egy orvosi vizsgálatra kellett mennem Skóciába, Edinburgh-ban voltam. A hadsereg fizette a vonatjegyemet, ezért tudtam odautazni. Sétáltam Edinburgh-ban, nem volt semmi dolgom, és annyi pénzem sem volt, hogy beüljek egy kávézóba vagy vegyek egy italt. Aztán a földön megláttam egy doboz cigarettát, amit valaki elejtett. Tele volt, vagy majdnem tele. Annyira boldog voltam. Fantasztikus napom lett.
Most visszanézve ezek a pillanatok nagyon érdekesek. Ma talán sokkal boldogabb vagyok. De még azokban az időkben is, amikor nem igazán voltak kilátásaim, és az életem egyáltalán nem úgy alakult, ahogyan szerettem volna, ezek az apró dolgok boldoggá tettek. Valahogy továbbvittek.
És hogyan jutottál ki ebből?
Egy barátom egyszer azt mondta nekem, össze kell szedned magad. Aztán volt egy konkrét nap, amiről a könyvben is írok. A saját Mulan-pillanatomnak nevezem. Ismered a Disney-filmet? Gyerekként imádtam. Van benne egy jelenet, amikor Mulant az éjszaka közepén látjuk, meghozza a döntést, levágja a haját, felveszi apja páncélját és elindul. Azért hívom ezt a saját Mulan-pillanatomnak, mert én is egyszerűen meghoztam egy döntést, megpróbálom. Aznap felmondtam. Továbbra sem volt pénzem. Csak azt gondoltam, csinálni fogok valamit. Mindent megpróbáltam, és tényleg beletettem a szívemet-lelkemet.
Van ennek egy kicsit kulturálisabb referenciája is. Xenophón, a görög filozófus és katona az Anabasziszban leírja, hogy háborúban van Perzsiában, a görög sereg bajba kerül, a vezetőiket megölték, a katonák pedig ott ülnek, várják a következő napot, és valószínűleg mindannyian meg fognak halni. Xenophón fekszik, próbál aludni, és azon gondolkodik, miért nem csinál valaki valamit? Miért nem szedi össze valaki az embereket, hogy biztonságba vezesse őket? Aztán rájön: neki kell megtennie. Ha senki más nem fogja, akkor neki kell. És felteszi magának a kérdést, arra várok, hogy elég idős legyek?
Végső soron nincs megfelelő, nincs tökéletes időpont. Soha nem vagy elég idős. Az egyetlen lehetséges pillanat, amikor megtehetsz valamit, a most.
Szóval valahogy Xenophón és Mulan kombinációja inspirált arra, hogy belevágjak. De az igazság az, hogy szerintem nem tudtam volna ezt megcsinálni az előtte lévő négy-öt év nélkül, amikor igazából semmilyen irányom nem volt. Amikor küszködtem. Rengeteget tanulsz, amikor ilyen helyzetben vagy.
Gyakran beszélsz arról, hogy demokratizálni szeretnéd azt a tudást, amely korábban egy elit birtokában volt. Hadd provokáljalak egy kicsit. Nem lehet, hogy valójában nem demokratizáltad ezt a tudást, hanem egyszerűen megtaláltad az internet intellektuális elitjét?
Ez jó kérdés. Meglepően széles a közönségem. Például a hírlevelem olvasói között vannak hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes emberek is. Fantasztikus leveleket kapok tőlük. Vannak köztük akadémikusok, de vannak egyszerűen hétköznapi emberek is, akiknek most, hogy nyugdíjasok, talán több idejük van. És sok fiatal is van.
Hogy elit-e? Nem tudom. Ezt nagyon nehéz nekem megítélni. Szerintem van egy pont, ahol kompromisszum alakul ki aközött, hogy milyen mély és szigorú az, amit csinálsz, illetve, hogy hány ember tudja befogadni. Nem mindenki tud elolvasni egy jogesetet és megérteni. Jogot kell tanulnod hozzá. De ettől még nincs probléma magával a jogesettel. Egyszerűen szükséged van valamennyi speciális tudásra, érdeklődésre és képzettségre.
Abban, amit én csinálok, is lesz egy pont, ahol valakit egyszerűen nem érdekel a téma, vagy nem szeret könyveket olvasni. Őt nehéz lesz elérni.
De éppen ez a YouTube és a videó szépsége. Szeretem a nyomtatott szót, hiszek a könyvekben, de az emberek ma több időt töltenek azzal, hogy néznek valamit. Szerintem a film és a vizuális média a modern kor művészeti formája. És így nagyon sok emberhez el lehet jutni.
Közben viszont azt tanácsolod, hogy inkább régi könyvekhez nyúljunk. Ennyire nem hiszel a kortárs kultúrában?
Az igazság az, hogy a kortárs dolgokat úgysem tudod elkerülni. Lehetetlen nem magadba szívni őket, mert 2026-ban élsz. Akár tetszik, akár nem, hallasz róluk, látod őket. Én is szeretek moziba járni.
Pontosan azért, mert a kortárs hatásokat amúgy is magadba szívod, szerintem érdemes megpróbálni visszamenni a régebbi dolgokhoz. Ha az oktatásról, a műveltség megalapozásáról beszélünk, szerintem a klasszikusokkal kell kezdeni. A múltban kell elkezdeni. A történelem nagyon hosszú. Ötven év nagyon rövid idő. És lehetetlen tudni, hogy abból, ami ma készül, mi valóban jó, mi valóban értékes.
Ha megnézed például az 1920-as évek legsikeresebb íróit, a legtöbbjük nevét ma már senki sem ismeri. Azok az írók, akiket ma ebből a korszakból ismerünk, nem feltétlenül a legsikeresebb szerzők voltak. Évtizedek, néha évszázadok kellenek ahhoz, hogy kiderüljön, mi jó. Ha pedig egy könyv több mint ezer évet túlélt, és ennyi különböző ember, ennyire különböző életet élve még mindig értékesnek találta, akkor szerintem nagyobb eséllyel érdemli meg a figyelmünket, mint valami csak azért, mert 2025-ben nyert egy könyvdíjat

Milyen gyakran posztolsz most? Nem félsz attól, hogy egyszer kiégsz?
Most már ritkábban posztolok, mert nagyobb projekteken próbálok dolgozni. Videókat, YouTube-videókat szeretnék készíteni, mert szerintem ezeknek nagyobb hatásuk lehet. Régen minden nap posztoltam. Nagyon intenzív volt.
És azt hiszem, mint sok influencer, én is egy kicsit függővé váltam tőle. Nagyon izgalmas, amikor rengeteg lájkot kapsz, amikor valami virálissá válik. Aztán ha valami nem teljesít jól, arra gondolsz, rendben, értéktelen vagyok, vége a karrieremnek.
A nagyobb videók, a nagyobb projektek és a könyvek sokkal kielégítőbbek számomra. Szerintem nagyobb hatásuk is lehet. Végül is a könyvekre emlékszünk. Egy-egy Instagram-posztra nem igazán.
És használsz AI-t a munkádhoz?
Egyáltalán nem. LLM-eket sem használok. Szerintem nagyon rosszat tesznek a világnak, és azt tanácsolom az embereknek, hogy ne használják őket. Nehéz erről beszélni, de szerintem butábbá és kevésbé érzékennyé teszik az embereket. Nem tudnak gondolkodni, nem tudnak érezni, nem emlékeznek semmire. Szerintem ez borzasztó.
Egyre nehezebb elkerülni az AI-t, de én soha nem használtam kutatáshoz vagy íráshoz. Túl büszke vagyok hozzá. A saját szavaimat akarom használni. Úgy érezném, hogy hazudok a közönségemnek, és saját magamnak is.
Szóval a rövid válasz, nem.
Olvasd el ezt is!
