Schumann: a zeneszerző, aki a tökéletességet kereste, de hatalmas árat fizetett érte
Robert Schumann története nem a született csodagyerekek magabiztos pályáját követi, hanem egy későn induló, állandó lemaradással küzdő művészét, aki mindent megtett azért, hogy utolérje kortársait. A 19. századi zeneszerző megszállottan hajszolta a zenei kiválóságot, céljai eléréséhez pedig egyre radikálisabb eszközökhöz nyúlt. Ez a törekvés azonban a testét és az elméjét is felőrölte.
Schumann 1810-ben született Szászországban, egy öttagú családban. Gyerekkorát korántsem a biztonság és a stabilitás jellemezte: anyja súlyos betegsége miatt egy ideig nevelőcsaládoknál élt, és zenei képzése is jóval később indult, mint sok nagy kortársáé. Hétéves korában kezdett zongorázni, tehetségét tanárai hamar felismerték, ám ekkorra már behozhatatlannak tűnő hátrányban volt olyan zeneszerzőkkel szemben, akik gyerekkoruk óta tudatos képzésben részesültek. Az érzés, hogy mindig késésben van, végigkísérte egész életét.
Apja támogatta zenei ambícióit, hangszert vásárolt neki, koncertekre vitte, ám halála után Schumann anyja a biztosabbnak vélt jogi pálya felé terelte fiát. Bár Schumann beiratkozott az egyetemre, valójában soha nem érdekelte a jog, és hamarosan feladta tanulmányait, hogy teljes egészében a zenének szentelje magát. Pályáját egy neves zongoratanárnál alapozta meg, aki ambiciózus ígéretet tett: néhány év alatt virtuózt farag belőle. Ez a kijelentés Schumann számára egyszerre jelentett reményt és elviselhetetlen nyomást.
Ekkor kezdődött az az önkínzó gyakorlási időszak, amely végül visszafordíthatatlan következményekkel járt. Schumann napi hat-nyolc órát gyakorolt, hosszú, kimerítő ujjgyakorlatokkal, megszállott ismétlésekkel. Feljegyzéseiben arról ír, hogy kezei fájtak, teste görcsösen reagált, mégis tovább erőltette magát. Amikor fejlődését lassúnak érezte, radikális eszközökhöz nyúlt: olyan mechanikus szerkezeteket használt, amelyek egyes ujjait hátrafeszítve rögzítették, miközben a többit mozgásra kényszerítették. A cél az volt, hogy növelje az ujjak függetlenségét és terjedelmét, ám a módszer súlyos károsodást okozott.
Néhány éven belül Schumann jobb kezének harmadik és negyedik ujja részlegesen lebénult. Orvoshoz fordult, de a kor gyógyászata inkább rontott, mint segített a helyzeten. Kezelései között szerepelt elektrostimuláció, extrém fürdők, sőt mérgező anyagok alkalmazása is. A korszakban gyakran használtak higanyt, amelynek mellékhatásai – idegrendszeri zavarok, remegés, bénulás – tovább súlyosbíthatták állapotát. Schumann végül kénytelen volt feladni zongoraművészi ambícióit, és a komponálás felé fordult.
Mentális állapota eközben egyre instabilabbá vált. Levelei és naplói szélsőséges hangulatingadozásról tanúskodnak: időszakok, amikor megszállott alkotási vágy hajtotta, majd hosszú, bénító depresszió. Egyes feljegyzései kifejezetten mániás állapotokra utalnak, máskor teljes értéktelenség-érzetről és öngyilkossági gondolatokról számolt be. Két fiktív alakot is megalkotott – Eusebiust és Florestant –, akik személyiségének ellentétes oldalait testesítették meg: a melankolikus, befelé forduló ént és a lobbanékony, impulzív alkotót. Ezek az alakok nemcsak pszichológiai lenyomatok, hanem zenéjének is visszatérő motívumai lettek.
Élete végére Schumann állapota súlyosan romlott. Hallucinációk gyötörték, pszichózis jelei mutatkoztak nála, majd 1854-ben öngyilkosságot kísérelt meg. Bár ezt túlélte, élete utolsó éveit elmegyógyintézetben töltötte, ahol 46 évesen halt meg.
Olvasd el ezt is!