A reneszánsztól a fényképezőgép feltalálásáig a portréfestészet volt Nyugat-Európa első számú művészeti ága.
A reneszánsz után a portréfestészet a nyugati világ egyik leggazdagabb és legrangosabb művészeti ágává vált. Ezt a státuszt évszázadokon át megőrizte egészen a fényképezőgép feltalálásáig, amely gyorsabban és pontosabban tudta megalkotni egy személy képmását, mint a legügyesebb emberi kéz. Ez szégyen, mert a portréfestészet lényege valójában nem egy személy külső megjelenésének másolásáról szól. Ahogy Frank Slater művész 1989-ben megjelent Practical Portrait Painting (Gyakorlati portréfestészet) című könyvében kifejti, a tehetséges portréfestő képes arra, hogy művészi szabadságát felhasználva feltárja az alany vagy a portréalany belső megjelenését: pszichológiáját, jellemét és - jobb szó híján - lényegét.
Könyve nemcsak azt mutatja meg, hogyan válhatsz magad is festővé, hanem azt is, hogyan értheted meg és értékelheted más művészek munkáját. Slater egy kihalófélben lévő fajta utolsó képviselője volt, és ezt tudta is. Abban a reményben írta meg könyvét, hogy hivatását hozzáférhetőbbé és vonzóbbá teheti a jövő nemzedékek számára. Slater szerint kétféleképpen lehet portrét festeni: közvetlenül és közvetve. Azok, akik közvetve festenek, a folyamatot egymást követő lépésekre bontják. Egy vázlattal kezdik, megkonstruálják a fej alakját, és gondosan feltérképezik a különböző arcvonások közötti kapcsolatokat. Ez biztosítja, hogy a portré tükrözze az ábrázolt személy külső megjelenését. Azok, akik közvetlenül festenek, a portréfestést egyetlen, megszakítás nélküli folyamatként közelítik meg. Míg a közvetett festők a színeket a már meglévő konstrukciójukra helyezik, a közvetlen festők a színeken keresztül építik fel az arcot, miközben haladnak előre.
A közvetlen festők gyorsan és merészen dolgoznak, és inkább az ösztönökre és az érzésekre hagyatkoznak, mint az értelemre és az ítélőképességre. Mindkét módszernek vannak előnyei és hátrányai. A direkt festők a szabadságért cserébe feláldozzák a biztonságot. A bátor, spontán vonásoknak köszönhetően portréik frissebbnek és élénkebbnek tűnnek, mint az aprólékosan megtervezettek. A spontaneitás azonban gondatlansághoz is vezethet, ami a későbbiekben elkerülhetetlen problémákat okozhat. Az indirekt festők ezzel szemben feláldozzák a szabadságot a biztonságért cserébe. Ez nem olyan nemkívánatos, mint amilyennek hangzik - valójában távolról sem, hiszen a technika és a fény, az anatómia és az izomzat alapos ismerete minden nagy portré alapja, stílustól függetlenül.
Mielőtt Picasso elsajátíthatta volna a kubizmust, először meg kellett tanulnia úgy festeni, mint a régi mesterek. Egészen a közelmúltig az indirekt festészet volt a jellemző. A modern művészek, Cézanne-tól Matisse-ig, bebizonyították a közvetlen festészet értékét. A közvetlen festészet olyan rugalmasságot is lehetővé tesz, amelyet a közvetett festészet soha nem tudna befogadni. Slater könyve emlékezteti olvasóit arra, hogy a portréfestők élő emberi lények, akik egyik ülésről a másikra nagymértékben változhatnak, és hogy ne akarjuk túl hamar a kép legelején gondosan lefektetett, kemény körvonalakhoz kötni magunkat. A portréfestés tényleges folyamata ugyanolyan fontos a kielégítő eredmény eléréséhez, mint a folyamatot megalapozó tudás és technika. Slater azt tanácsolja a festőknek, hogy olyan helyen dolgozzanak a festményeiken, ahol jó és egyenletes megvilágítás van, hogy tisztán láthassák mind a portréjukat, mind a saját portréjuk felépítését.
Ha az elsődleges cél egyszerűen a gyakorlás, akkor a ceruza a megfelelő megoldás. Vékony vonalvezetése arra ösztönzi a művészeket, hogy csak azokat az aspektusokat válasszák ki a modellből, amelyek a legfontosabbak mind a külső, mind a belső megjelenés szempontjából. A szén is nagyszerű lehet tanulmányokhoz, de sokkal nehezebb kezelni, mint a ceruzát. A portréfestészet nemcsak az arc, hanem az egész emberi test, különösen a nyak és a vállak megértését igényli. Da Vinci olyan portrékat készített, amelyeken a szemek, a fej és a nyak különböző irányokba voltak fordítva. Az így keltett kecses benyomás illik egy olyan szép hölgyhöz, mint a Mona Lisa, de nem illik mondjuk egy zord, lecsúszott modorú parasztemberhez. Slater ennek érdekében azt írja, hogy a portréfestő nemcsak művész, hanem pszichológus is.
Ahogyan meg kell értenie a koponya alakját ahhoz, hogy meggyőzően megfesthessen egy fejet, ugyanúgy meg kell értenie egy adott benyomás jelentését is, mielőtt azt vászonra lehet vinni. A portréfestőknek, akárcsak a szépirodalmi íróknak, képesnek kell lenniük arra, hogy beleéljék magukat az élet minden területéről származó emberekbe. Még az öltözködés is gondos tanulmányozást igényel. A festők túl gyakran csak azért készítenek részletes fejet, hogy az ábrázolt személy ruháját nagy vonalakkal és általános körvonalakkal adják vissza. Slater szerint ez a megközelítés félkész festményt eredményez. A művészeknek meg kell érteniük, hogyan hajtogatja, gyűrődik és alakítja át a ruha az alatta lévő testet. A legtöbb öltönyt például kifejezetten úgy tervezték, hogy elrejtse viselője alakját.
(Forrás: BigThink)
