Az önismeret a természetben kezdődik? – Kritika a Pásztorok című filmről

Egy mély levegővétel és egy hosszas kifújás, mindezt egy békés és zöld környezetben. Megkockáztatom, legtöbbünk sok mindent megtenne ezért az egyszerű, mégis sokszor kivitelezhetetlen pillanatért egy fárasztó hétköznap után. Csakhogy a rohanások közepette nem adatik meg mindenkinek ez, Sophie Deraspe rendező legfrissebb alkotása azonban felér egy alapos légzőgyakorlattal.

A 2024-es Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb kanadai film díját elnyerő Pásztorok (Shepherds) a huszonéves Mathyas (Félix-Antoine Duval) életét követi nyomon, aki hátrahagyja egészségromboló, stresszes irodista életét, és Kanadából egészen a dél-francia Provance tartományba költözik át. Célja egyrészt, hogy a természet békességében megírja élete első könyvét, közben pedig a régióban hatalmas hagyományokkal bíró pásztorkodással is közelebbről megismerkedjen.

 – hangzik el a helyi gazdák szájából, akik nem is tudják komolyan venni a karakter ötletét. Ekkor, a film második jelenetében pedig még mi, nézők sem hiszünk igazán a sikerében. Ahogy azonban hullanak rá a feladatok, Mathyas szakadatlanul kitart elhatározása mellett. Az akták tologatását juhok terelésére cseréli – amely a rengeteg gyalogláson túl jóval összetettebb, mint laikusként elsőre gondolnánk: minden jószágot külön meg kell óvni a veszélytől, a beteg vagy gyenge állatokat egyből ki kell szűrni, egyes helyzetekben pedig élet és halál uraként kell viselkedni.

A film az első perctől kezdve kimondottan egy természetvédelem és a vidék fontosságát kiemelő, nem mellesleg egy modern kapitalizmus ellen felszólaló tanmese. Azt is érezhetjük már a legelejétől, hogy a film készítője a pásztorok által megtestesített örökös szabadságérzetet és kitartást akarta kihangsúlyozni. Ezek azok a fő erények, amelyek kivezethetnek a 21. századi felgyorsult mindennapok útvesztőjéből. Bár Mathyast a sokat látott juhterelők és gazdák próbálják rávezetni a mesterség csínjára-bínjára, ez csak sok buktató és nehézség után sikerül, ráadásul csak részben. Azaz a Pásztorok egyáltalán nem egy színtiszta sikersztori.

A történet effajta életszagúsága miatt pedig a főhősünk kiszakadását maradandó élmény végigfigyelni a vásznon, főként azért, mert megnyugtathat minket a tudat, hogy mi is képesek lehetünk egyszer egy hasonló elvonulásra – talán valamikor a nem is olyan távoli jövőben. Emellett pedig – valljuk be – sokunknak jól esik a tudat, hogy egy új mozi tétje nem az egész emberiség és bolygónk megmentése, nem repkednek szuperhősök balról-jobbra, és még igazi főgonosz sincsen. 

Mindeközben nincsenek se nagy megfejtések, csak rövid, naplószerű monológók, tömör dialógusok és néha felcsendül egy-egy klasszikus zenei betét. A mozi – és ahogy haladunk előre Mathyas utazásában egyre inkább – elsősorban a szinte már természetfilmeket idéző naturalista látványvilágára helyezi a hangsúlyt: az alpesi táj pedig pont tökéletes alany erre. A kitartott nagytotálokba, és a sokszor egy helybe lerakott kamera nyugodtságába ugyan néha belekolompol a nyáj vagy befurakodik Mathyas tekintete, de ezek talán még meg is erősítenek minket abban, hogy ez a film főként tényleg a vizualitásával kíván mesélni.

Mellékkarakterekből ugyan kapunk néhányat, de a főszereplőhöz csatlakozó lány kivételével mindegyikőjük ugyanolyan marad akkor is, amikor elválunk tőlünk, mint amikor megismertük őket. A fókusz itt valóban a természet békességén van és a főszereplőnkön, aki a hegytetőről visszatekintve tudja leginkább elfogadni helyét a világban.  

Talán az említett hegycsúcs, de talán nem is rakta bele a rendező ebbe a két órába. Ehelyett csak ránk bízta, hogy mi válaszoljuk meg – már a moziteremből kilépve.Bár sokaknak konyhafilozófiának tűnhet majd az alkotás üzenete, az vitathatatlan, hogy a szó klasszikus értelmében ez egy esztétikus film, amelyből minden néző hazaviszi magával majd azt a pár jelenetet, amelyre felüdülésként gondolhat vissza egy-egy szürkébb és kimerítő napjának közepén.

Sean Penn 2008-as Út a vadonba című elvonulástörténetének vagy Wim Wenders 2023-as Tökéletes napok című alkotásának testvérfilmje is lehetne a Pásztorok. Sokaknak – az utóbb említett, egy japán vécépucoló békés mindennapjait bemutató filmhez hasonlóan – leginkább az maradhat majd meg a fejében, hogy a főszereplő mosolyogva fürkészi a bárányfelhőket és a napsütötte eget – mintha csak beszélgetne velük – miközben csak megéli a pillanatot, és elmerül a fizikai valóságunk egyszerű részleteinek szépségében. Talán erre mondják, hogy „ami igazán fontos, az maga az út és nem a cél”.

Pásztorok (Shepherds), kanadai filmdráma, 113 perc, 10/8