Az Árva a 20. század kegyetlenségeihez írt szerelmes levél – kritika

A II. világháború idején több mint százezer magyar zsidó gyermeket gyilkoltak meg a nácik. A túlélők közel fele – mintegy 12,5 ezer gyermek – részben vagy teljesen árva maradt. A film főhőse, Hirsch Andor, közéjük tartozik: édesapját 1944-ben hurcolták el munkatáborba, édesanyja, Klára pedig terhesen kényszerült bujkálni. A háború után Andor árvaházba került, mígnem 1949-ben az anyja végül érte jött.

Nyolc évvel később az ország az 1956-os forradalom utáni első május elsejére készül. Hiába telt el tizenhárom év, Andor még mindig bízik benne, hogy apja egyszer hazatér. Rendszeresen felkeresi a férfi legjobb barátját, szorgosan gyűjti a hozzá köthető tárgyakat, és mindennap beszélget is vele a pince mélyén, egy rozsdás kazánhoz intézve szavait, mintha az az apja lenne.

Egyszer azonban megjelenik Berend, egy nagydarab, bőrkabátos, motorral járó férfi, aki azt állítja, valójában ő Andor apja. A hentesként dolgozó férfi bújtatta a világháború alatt Klárát, aki a szívességért cserébe szeretője lett. Bár nyilvánvaló, hogy Klára retteg tőle, idővel beletörődik a helyzetébe, és elfogadja, hogy mostantól – tetszik vagy sem – ők hárman egy családot alkotnak.

Andor képtelen elfogadni, hogy ez a férfi az apja. Hiába bukkan fel valaki, aki azt állítja magáról, hogy betöltheti a hiányt, a fiú nem hajlandó lemondani arról a képről, amelyet egész életében őrzött magában: a zsidó férfiról, akiről mindenki azt mondta, az apja volt. Akiről az anyja azt állítja, hogy élete legnagyobb szerelme volt. Akinek évek óta lezárt üzlete a házuk udvarán található. Akinek a fényképe még kint van a falon, az esküvői ruhája pedig a szekrényben porosodik.

Ez a makacs ragaszkodás nem pusztán gyermeki idealizálás, hanem egy mélyebb, fájó igazság lenyomata. Mert bármennyire is próbálja a külvilág újraírni a történetét, Andor számára az apátlanság maga a létállapot. Egyetlen reménye, hogy egyszer majd jobb lesz.

Az Árva egyértelműen Nemes László legbefogadhatóbb filmje. A Saul fiával szemben képi világa jóval egyszerűbb, a kamera nem zárja be a nézőt a traumába, hanem teret enged az érzelmek lassú kibontakozásának. A Napszállta elvont szerkezetével szemben az Árva egy tisztán követhető a történet; emberi léptékű, ettől válik igazán átélhetővé. De vajon mit nyerünk, és mit veszítünk, ha Nemes a zsigeri traumák helyett a közönség számára könnyebben emészthető világot kezd festeni? Talán épp a befogadhatóság árán veszítjük el azt az éles, szinte fájdalmas igazságot, ami eddig a filmjeit olyan különlegessé tette.

A film egyik legnagyobb erőssége egyértelműen a casting. A főszereplő Barabás Bojtorján minden pillanatban hiteles, természetesen hozza Andor érzelmi hullámzásait. Ugyanakkor nem csupán ő ragyog, a mellékszereplők – legyen szó a Klárát alakító Waskovics Andreáról vagy Berendet megformáló, Cézár-díjas Grégory Gadebois-ról – mind-mind a lehető legtöbbet hozzák ki karakterükből. Minden alakítás mély, átgondolt és realisztikus.

Bár tudjuk, hogy Nemes számára ez a film is személyes indíttatású – az eredeti forgatókönyvet édesapja írta saját élményei alapján –, az Árva mégsem válik öncélúvá: hitelesen és érzékletesen mesél arról, milyen volt az élet az 1956 utáni Magyarországon. A történet belső drámákon keresztül tárja fel a korszak mindennapi valóságát, így a néző egyszerre érzelmi és történelmi dimenzióban is átélheti a múltat.

Árva, 132 perc, 10/8