Melania: az elnyújtott és üres reklámfilm, ami eladhatatlan terméket kínál – kritika

Európából nézve a mindenkori amerikai elnöki pár és a Fehér Ház egyszerre mítosz és intézmény, amit sosem érthetünk meg igazán, de ez csak még izgalmasabbá teszi őket. Imádunk olyan függönyök mögé benézni, amiket csak a legritkább esetben húznak el, és a Melania című dokumentumfilm első ígérete ez: bennfentesként ismerhetjük meg a Donald Trump második beiktatása (2025. január 20.) előtti húsz napot a first lady szemüvegén keresztül.

Egyáltalán nem új keletű, hogy az amerikai elnökök a feleségük segítségét is igénybe veszik, hogy elfogadhatóbbá, közkedveltebbé, megközelíthetőbbé, szerethetőbbé tegyék magukat. Sőt, ezt a marketingfogást valójában sehol nem használják olyan tudatosan, mint az óceán másik oldalán, ahol a first ladyk kezében legalább annyi szimbolikus hatalom összpontosul, mint a mindenkori elnökében. Jackie Kennedy 1962-ben például egy egyórás televíziós különkiadásban mutatta be, miképp újította fel a Fehér Ház egyes részeit, amit több csatorna is közvetített, sőt az A Tour of the White House with Mrs. John F. Kennedy még egy Primetime Emmy-t is nyert. A film – és ezzel együtt az elnöki pár is – rendkívül népszerű lett, az amerikai first lady „beköltözött” az emberek nappalijába, ők pedig a Fehér Házba.

De nem is kell visszamennünk a hatvanas évekbe: 2018-ban jelent meg Michelle Obama Így lettem című memoárja, melyben saját szavaival meséli el a történetét a chicagói gyerekkortól a Fehér Házban eltöltött évekig, méghozzá sokszor szokatlanul intim módon. Ha nem is ugyanazt a bensőséges hangulatot, de még így is egy meghitt és őszinte portrét sikerült forgatnia a Netflix 2020-as azonos című dokumentumfilmjével is, melyben egy 34 állomásos könyvturnén követhetjük végig az egykori first ladyt.

Csakhogy a Melania pont ott vérzik el, ahol az előbbi példák működtek: a film nem árul el semmit. Sem róla, sem a Fehér Házról, sem Donald Trumpról, a kettejük közti kapcsolatról nem is beszélve. A főszereplő végig távolságtartó, kimért és rideg, olyannyira, hogy a közel kétórás játékidő alatt mindössze kétszer sikerül természetes – legalábbis annak tűnő – nevetést kicsalni belőle. A film egyik legőszintébb pillanata például épp az, amikor Melania rezignált hangon, telefonon közli a férjével, hogy nem követte szorosan az elnökválasztás eredményeit, de majd megnézi a híradóban. Ilyenből sajnos csak egyetlen jut a nézőknek; a film többi része tökéletesen kontrollált, előre kitalált és teljesen természetellenes párbeszédek és képek sorozata.

És ez épp a főszereplő személye miatt kihagyott ziccer, hiszen a mesebeli legkisebb lány történetét mindenki imádja. A dokumentumfilmnek álcázott reklám ugyan tesz kísérleteket arra, hogy Melaniát közelebb hozza a nézőkhöz, de képtelen rá, mert a hangsúly láthatóan nem ezen, hanem a profi megvilágításon, a szó szerint arannyal leöntött szobabelsőkön és a véget nem érő ruhapróbákon van. Utóbbiak nagyjából a játékidő harmadát teszik ki és olyan hangsúlyosak, hogy egy idő után a nézőknek is egyértelművé válik: ebben a filmben a ruha fontosabb, mint az, aki viseli.

A Melania mozikörútja kísértetiesen hasonlít arra, amilyen a film maga: sok a csillogás, kevés a tartalom, és a végén legszívesebben mindenki elfelejtené az egészet. Az Egyesült Államokban a nyitóhétvége ugyan a dokumentumfilmek mezőnyében papíron erősnek számított, nagyjából 7 millió dolláros bevétellel, de a lendület hamar kifulladt és a második hétvégére 67%-os visszaesés jött. A harmadik hétvégén újabb meredek esésről írtak, és a cikkek szerint a teljes mozis bevétel nagyjából 15–16 millió dollár körül állhat meg.

A mérleg másik oldala, hogy 40 millió dollár ment el gyártásra és még 35 millió marketingre, ami csak azt bizonyítja: a világ összes vagyona sem elég egy jó filmhez, ha a főszereplő láthatóan a háta közepére sem kívánja a szereplést. Ráadásul más, a produkció körüli botrányok sem segítenek a nézettségi számokon.

Azt hihetnénk, hogyha dokumentumfilm készül a first ladyről, legalább a rendezőt saját maga választhatja meg, de Melaniának még ebbe sem volt beleszólása. A direktort, Brett Ratnert Melania ügynöke és a film egyik producere, Marc Beckman ajánlotta, aki az Al Jazeera beszámolója szerint Ratnert „korunk egyik legnagyobb rendezőjének” nevezte. Azt nem lehet tudni, hogy Beckman ezt melyik filmjére alapozva mondta, az viszont biztos, hogy 2017-ben a Los Angeles Times egy tényfeltáró riportot közölt, amelyben hat nő vallott arról, hogy a férfi szexuális zaklatást vagy szexuális visszaélést követett el velük szemben, több történetben pedig kifejezetten súlyos állítások is szerepeltek. Ratnert ezekben az ügyekben sem akkor, sem később nem ítélték el, a vádakat ő és az ügyvédje is tagadta, a következmények viszont gyorsan látszódtak: a Warner Bros. nem újította meg a rendező és érdekeltségei körüli megállapodásokat, Ratner pedig bejelentette, hogy hátralép a stúdióhoz kötődő feladataitól.

Bár producerként továbbra is tevékenykedett, a rendezői széket hosszú időn át kerülte, majd nagy visszatérésként megrendezte a Melaniát, ami semmilyen szempontból nem tett jót a filmnek. A személye körüli kétes ügyek, hollywoodi pletykák és iparági suttogások újra felerősödtek, ráadásul nehéz nem meglátni a hasonlóságot a vele és a Donald Trumppal szemben megfogalmazott vádak között. Ez már önmagában is épp elég ahhoz, hogy a nézők jelentős része bojkottálja a filmet, de a történet itt még nem ér véget: a BBC nemrégiben arról írt, hogy Ratner Jeffrey Epsteinnel szerepel közös fényképeken a frissen nyilvánosságra hozott dokumentumokban. És bár a képek önmagukban nem bizonyítanak jogsértést, a kontextusuk pedig nem egyértelmű, a mostani közhangulatban ez biztosan nem tett jót a filmnek.

A Melania másik kínos mellékszála nem a képi világban vagy a narrációban bukkan fel, hanem a filmzenében. Paul Thomas Anderson és Jonny Greenwood (a Fantomszál című film rendezője és zeneszerzője) nyilvánosan kérték, hogy a dokumentumfilmből vegyenek ki egy, eredetileg az Anderson-filmhez írt zenét, mert szerintük illegálisan került bele.

A produkció oldaláról Marc Beckman – aki láthatóan mindenhez ért, így a produceri és ügynöki feladatok mellett a film kommunikációját is a hátán viszi –  tagadta, hogy bármi jogszerűtlen történt volna. A nyilatkozatai szerint a Melania minden felhasznált zenére aláírt szerződésekkel rendelkezik, a vádakat pedig egyenesen „hazugságnak”, és „nevetségesnek” nevezte. A beszámolók szerint bár Andersonék azt várják, hogy a zenét teljesen vágják ki a filmből, ez megvalósíthatatlan, így biztosan a bíróságon folytatódik az ügy.

A Melania a különböző filmes portálok értékeléseiben is látványosan rosszul szerepel: cikkünk megírásának időpontjában az IMDb-n 10-ből 1,4 csillagon áll, a Rotten Tomatoes oldalán pedig 11%-os az értékelése. Pedig a történetben elvileg minden megvan egy drámai és megható mozihoz: országváltás, identitáskeresés, felemelkedés, a nyilvánosság ára, a magánélet elvesztése. A film nemcsak, hogy nem bontja ki ezeket a kérdéseket, de fel sem teszi őket. 

Melania a vásznon – egy jelenetet leszámítva – kizárólag a legszűkebb környezetével találkozik és kommunikál: tervezőkkel, rendezvényszervezőkkel, a személyzettel és egy meglepő párbeszéd erejéig Ránija jordán királynéval. Ebből következően nincsenek benne hús-vér, emberi párbeszédek és a különösen rideg hangulatot még akkor sem sikerül megtörni, amikor Donald Trump a kamera elé kerül. Sokat elmond a filmről, hogy még az a Trump sem képes mosolyt csalni a néző arcára, akinek pedig különösen jó érzéke van a szórakoztatáshoz. Sőt, talán életében először kifejezetten unalmas figurának tűnik. 

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az amerikai elnök szerepet is alig kap a filmben, sokkal inkább statisztaként van jelen. Néha felbukkan, kötelességtudóan átkarolja a feleségét, két mondatban emlékeztet mindenkit arra, hogy miért ő a valaha élt legjobb vezető, majd távozik. Természetesen érthető, ha a beiktatásra készülő Trumpnak se ideje, se kedve a kamerák előtt szerepelni, de ha már egyszer ott van, a néző nem arra számít, hogy egyfajta mozgó díszletként látja viszont.

Az elnök mellett közös gyermekük, Barron Trump az, aki látványosan sokszor feltűnik a vásznon és akiről Melania is több interjúrészletben mesél. Ő viszont még annyira sem volt fontos a film készítőinek, hogy egyáltalán megszólaltassák, és Melania is csak olyan teljesen érdektelen információkat oszt meg róla, mint hogy pontosan milyen magas (206 cm). A főszereplő a férje és a fia mellett az édesanyjáról, Amalijáról és annak elvesztéséről mesél vissza-visszatérően, aki 2024 januárjában hunyt el. Persze róla is csak annyit és csak úgy mond, hogy semmi konkrétum ne derüljön ki a kapcsolatukról, mindössze annyi, hogy Melania neki tulajdonítja a divat iránti vonzalmát. Szigorú édesanya volt? Milyen volt a viszonya a vejével, az Egyesült Államok elnökével? Izgalmas kérdések, amikre valószínűleg sosem fogunk választ kapni.

Nem lennénk igazságosak, ha nem említenénk meg, hogy Melania a film több pontján is beszél a saját jótékonysági szervezeteiről és filantróp tevékenységéről is. Többször megemlíti a Be Best és a Fostering the Future kezdeményezéseket, melyeket ő maga álmodott meg és melyeknek célja, hogy hátrányos helyzetű gyermekek jussanak jobb oktatáshoz és életszínvonalhoz. A főszereplő egy adott ponton még a francia first ladyvel, Brigitte Macronnal is videóbeszélgetést folytat az ügyben, de ez a szál – hasonlóan minden máshoz – a levegőben marad: nem tudunk meg semmi konkrétumot arról, hogy mi motiválja Melaniát vagy hogy pontosan milyen módon kíván segíteni a rászorulóknak.

Egy másik jelenetben Melania egy, a gázai konfliktus során túszként fogságba esett, majd szabadon engedett izraeli nővel találkozik, akinek a férjét a forgatás ideje alatt még mindig rabként tartották fogva. Ez a tragikus pillanat egy olyan kapcsolódás, ami akár csak egy kicsit közelebb hozhatná a címszereplőt a nézőhöz: Melania itt végre megmutathatná az emberi arcát, de a film keretei ezt egyszerűen nem teszik lehetővé. Pedig ebben a jelentben felcsillan a remény, hogy a first lady végre kilép a díszletek mögül, de hamar kiderül, hogy a jótékonyság is csak egy a sok jelmez közül, amit Melania a játékidő során magára ölt. És talán ez mondja el a legtöbbet a Melaniáról: még akkor sem tud érzelmes és megható lenni, amikor csak hagynia kéne két embert beszélgetni.