Tudj meg hat meglepő tényt a világ egyik legismertebb kivégzőeszközéről.
Eredete a középkorig nyúlik vissza
A guillotine elnevezés az 1790-es évekbÅ‘l és a francia forradalom idejébÅ‘l származik, de hasonló kivégzÅ‘gépek már évszázadok óta léteztek. A középkorban Németországban és Flandriában a planke nevű lefejezÅ‘ eszközt használták, az angoloknál pedig a Halifax Gibbet néven ismert csúszó fejsze volt népszerű. A francia guillotine-t valószÃnűleg két korábbi gép ihlette: az olaszországi reneszánsz kori „mannaia" és a hÃrhedt „skót leányka", amely a 16. és a 18. század között több száz emberi életet oltott ki.
De egy kutatás szerint Franciaországban már jóval a francia forradalom előtt is használhattak kezdetleges guillotine-okat.
Humánus kivégzés
Ha a lefejezésre gondolunk talán minden eszünkbe jut a humánusságot kivéve. Pedig amikor Dr. Joseph-Ignace Guillotin elÅ‘rukkolt az ötlettel és azt javasolta a francia kormánynak, hogy egy kÃméletesebb kivégzési módszert alkalmazzanak, pont erre gondolt. Bár Å‘ személy szerint ellenezte a halálbüntetést, mindig azzal érvelt, hogy a villámgyors gép általi lefejezés emberségesebb, mint a karddal és fejszével történÅ‘ kivégzések, amelyeket gyakran elrontottak. KésÅ‘bb segÃtett felügyelni az elsÅ‘ prototÃpus kifejlesztését, amelyet Antoine Louis francia orvos tervezett, és egy Tobias Schmidt nevű német csembalókészÃtÅ‘ épÃtett. A kivégzÅ‘eszköz 1792 áprilisában követelte elsÅ‘ hivatalos áldozatát, és szépen lassan guillotine-ként kezdték el emlegetni – feltalálójának legnagyobb rémületére.
Guillotin ugyanis az 1790-es évek guillotine-hisztériája során megpróbált elhatárolódni a géptől. A családja később kérte a francia kormányt, hogy változtassák meg az eszköz nevét, de sikertelenül jártak.
 Népszerű gyermekjáték volt
A gyerekek gyakran részt vettek guillotine kivégzéseken, és néhányan még saját miniatűr guillotine-nal is rendelkeztek otthon. Az 1790-es években Franciaországban rendkÃvül népszerű játék volt a két láb magas, penge és fűrész utánzata. A gyerekek a teljesen működÅ‘képes guillotine-okkal babákat vagy akár kis rágcsálókat is lefejeztek. Néhány város végül betiltotta az ehhez hasonló játékokat, mert attól tartottak, agresszivitást vált ki a gyerekekbÅ‘l.
Az újdonságnak számÃtó guillotine-ok a felsÅ‘bb osztályok néhány vacsoraasztalára is felkerültek, ahol kenyér- és zöldségszeletelÅ‘ként használták Å‘ket.
A hóhérok igazi hÃrességek voltak
Ahogy a guillotine egyre népszerűbb lett, úgy nÅ‘tt üzemeltetÅ‘inek hÃrneve is. A hóhérok igazi sztárokká váltak a francia forradalom idején. Aszerint Ãtélték meg Å‘ket, hogy milyen gyorsan és pontosan tudták a lefejezéseket végrehajtani. Ez a munka pedig gyakran családi vállalkozás volt. A hÃres Sanson család több generációja is állami hóhérként szolgált 1792 és 1847 között, és több ezer ember mellett Å‘k voltak felelÅ‘sek XVI. Lajos király és Marie Antoinette lefejezéséért is.
A 19. és 20. században a főhóhér szerepét Louis és Anatole Deibler, apa-fia páros töltötte be, akik együttesen 1879-től 1939-ig voltak bakók. Az emberek gyakran skandálták a Sansonok és Deiblerek nevét az utcán, és az ő ruhaválasztásuk jelentősen befolyásolta az akkori divatot.
A hóhérok a bűnözői alvilágban is morbid vonzalom tárgyát képezték. Egyes beszámolók szerint a gengszterek olyan feliratokat tetováltattak magukra, mint például: „A fejem Deiblerhez megy."
A nácik is használták
A guillotine-t leginkább Franciaországhoz kötik, de a Harmadik Birodalom idején Németországban is aktÃvan használták. Adolf Hitler az 1930-as években a guillotine-t állami kivégzési módszerré választotta meg, és elrendelte, hogy 20 kivégzÅ‘eszközt helyezzenek el Németország nagyvárosaiban.
A náci feljegyzések szerint a guillotine-t végül mintegy 16 500 ember kivégzésére használták 1933 és 1945 között, sokan közülük ellenállók és politikai disszidensek voltak.
Furcsa kÃsérletek a levágott fejekkelÂ
Már a kezdetektÅ‘l fogva érdekelte az embereket, hogy az áldozatok fejével mi történik a levágás után. A vita 1793-ban érte el a tetÅ‘fokát, amikor egy hóhérsegéd megütötte az egyik áldozat fejének arcát, majd a nézÅ‘k azt állÃtották, hogy a fej reagált az ütésre.
KésÅ‘bb az orvosok arra kérték az elÃtélteket, hogy a kivégzés után próbáljanak pislogni vagy hagyják nyitva az egyik szemüket, hogy bizonyÃtsák, még tudnak mozogni. Mások pedig az elhunyt nevét kiabálták, ezzel ellenÅ‘rizve azt, hogy reagálnak-e rá.
A hátborzongató kÃsérleteknek a 20. században vetettek véget, de a patkányokon végzett vizsgálatok azóta megállapÃtották, hogy az agyi aktivitás a lefejezés után körülbelül négy másodpercig valóban folytatódhat.