guillotine

Tudj meg hat meglepő tényt a világ egyik legismertebb kivégzőeszközéről.


Eredete a középkorig nyúlik vissza


A guillotine elnevezés az 1790-es évekből és a francia forradalom idejéből származik, de hasonló kivégzőgépek már évszázadok óta léteztek. A középkorban Németországban és Flandriában a planke nevű lefejező eszközt használták, az angoloknál pedig a Halifax Gibbet néven ismert csúszó fejsze volt népszerű. A francia guillotine-t valószínűleg két korábbi gép ihlette: az olaszországi reneszánsz kori „mannaia" és a hírhedt „skót leányka", amely a 16. és a 18. század között több száz emberi életet oltott ki.

De egy kutatás szerint Franciaországban már jóval a francia forradalom előtt is használhattak kezdetleges guillotine-okat.

Humánus kivégzés

Ha a lefejezésre gondolunk talán minden eszünkbe jut a humánusságot kivéve. Pedig amikor Dr. Joseph-Ignace Guillotin előrukkolt az ötlettel és azt javasolta a francia kormánynak, hogy egy kíméletesebb kivégzési módszert alkalmazzanak, pont erre gondolt. Bár ő személy szerint ellenezte a halálbüntetést, mindig azzal érvelt, hogy a villámgyors gép általi lefejezés emberségesebb, mint a karddal és fejszével történő kivégzések, amelyeket gyakran elrontottak. Később segített felügyelni az első prototípus kifejlesztését, amelyet Antoine Louis francia orvos tervezett, és egy Tobias Schmidt nevű német csembalókészítő épített. A kivégzőeszköz 1792 áprilisában követelte első hivatalos áldozatát, és szépen lassan guillotine-ként kezdték el emlegetni – feltalálójának legnagyobb rémületére.

Guillotin ugyanis az 1790-es évek guillotine-hisztériája során megpróbált elhatárolódni a géptől. A családja később kérte a francia kormányt, hogy változtassák meg az eszköz nevét, de sikertelenül jártak.

 Népszerű gyermekjáték volt

A gyerekek gyakran részt vettek guillotine kivégzéseken, és néhányan még saját miniatűr guillotine-nal is rendelkeztek otthon. Az 1790-es években Franciaországban rendkívül népszerű játék volt a két láb magas, penge és fűrész utánzata. A gyerekek a teljesen működőképes guillotine-okkal babákat vagy akár kis rágcsálókat is lefejeztek. Néhány város végül betiltotta az ehhez hasonló játékokat, mert attól tartottak, agresszivitást vált ki a gyerekekből.

Az újdonságnak számító guillotine-ok a felsőbb osztályok néhány vacsoraasztalára is felkerültek, ahol kenyér- és zöldségszeletelőként használták őket.

A hóhérok igazi hírességek voltak

Ahogy a guillotine egyre népszerűbb lett, úgy nőtt üzemeltetőinek hírneve is. A hóhérok igazi sztárokká váltak a francia forradalom idején. Aszerint ítélték meg őket, hogy milyen gyorsan és pontosan tudták a lefejezéseket végrehajtani. Ez a munka pedig gyakran családi vállalkozás volt. A híres Sanson család több generációja is állami hóhérként szolgált 1792 és 1847 között, és több ezer ember mellett ők voltak felelősek XVI. Lajos király és Marie Antoinette lefejezéséért is.

A 19. és 20. században a főhóhér szerepét Louis és Anatole Deibler, apa-fia páros töltötte be, akik együttesen 1879-től 1939-ig voltak bakók. Az emberek gyakran skandálták a Sansonok és Deiblerek nevét az utcán, és az ő ruhaválasztásuk jelentősen befolyásolta az akkori divatot.

A hóhérok a bűnözői alvilágban is morbid vonzalom tárgyát képezték. Egyes beszámolók szerint a gengszterek olyan feliratokat tetováltattak magukra, mint például: „A fejem Deiblerhez megy."

A nácik is használták

A guillotine-t leginkább Franciaországhoz kötik, de a Harmadik Birodalom idején Németországban is aktívan használták. Adolf Hitler az 1930-as években a guillotine-t állami kivégzési módszerré választotta meg, és elrendelte, hogy 20 kivégzőeszközt helyezzenek el Németország nagyvárosaiban.

A náci feljegyzések szerint a guillotine-t végül mintegy 16 500 ember kivégzésére használták 1933 és 1945 között, sokan közülük ellenállók és politikai disszidensek voltak.

Furcsa kísérletek a levágott fejekkel 

Már a kezdetektől fogva érdekelte az embereket, hogy az áldozatok fejével mi történik a levágás után. A vita 1793-ban érte el a tetőfokát, amikor egy hóhérsegéd megütötte az egyik áldozat fejének arcát, majd a nézők azt állították, hogy a fej reagált az ütésre.

Később az orvosok arra kérték az elítélteket, hogy a kivégzés után próbáljanak pislogni vagy hagyják nyitva az egyik szemüket, hogy bizonyítsák, még tudnak mozogni. Mások pedig az elhunyt nevét kiabálták, ezzel ellenőrizve azt, hogy reagálnak-e rá.

A hátborzongató kísérleteknek a 20. században vetettek véget, de a patkányokon végzett vizsgálatok azóta megállapították, hogy az agyi aktivitás a lefejezés után körülbelül négy másodpercig valóban folytatódhat.

A figyelmetekbe ajánljuk