Joker 2: Arthur Fleck? Az meg ki? – kritika

Mint egy vicc:

a hollywoodi rendező felhagy a vígjátékokkal, mert már mindenki megsértődik mindenen, majd elkészíti a Jokert.

Ő Todd Phillips (Másnaposok-trilógia, Haverok fegyverben), akinek a műfajváltás olyan jól sikerült, hogy akarva-akaratlanul a kettészakadt amerikai társadalom frontvonalán találta magát 5 évvel ezelőtt. A képregényekből kibújtatta Jokert, az örökös gonoszt, és megszületett a perifériára szorult, esendő antihős – mások szerint: incelhős.

Phillips köszönte a Warnertől a bizalmat, az univerzum építését meghagyta másoknak, és a korszakos belépő után nem került szóba komolyabban a folytatás. Aztán a több mint egymilliárd dolláros bevétel és Joaquin Phoenix hatására mégis lett második rész. És ha már ennyire ellentmondásos volt az első, Phillips úgy döntött, tovább boncolgatja Joker, pontosabban Arthur Fleck elméjét.

Időben sem megyünk messze: két évvel az első film eseményei után vesszük fel a fonalat, de nem maradtunk le semmiről. Fleck az Arkham Elmegyógyintézetben tölti leszedált mindennapjait, miután lángba lobbantotta Gothamet, nem mellesleg megölt a rendőrség szerint öt, valójában hat embert. Arthur nem hízott meg a börtönkoszton, így az őt játsszó Phoenix ismét csontsoványra fogyott, ami amellett, hogy rendkívül egészségtelen, még mindig hatásos.

A férfit továbbra is szekálják, ezúttal a börtönőrök pofozzák le már-már baráti stílusban, cigit pedig akkor adnak neki, ha mesél egy viccet. De azt már régóta nem mesél. A két éve még élő adásban embert ölő Arthur annyira nem csinál semmit, hogy jó magaviseletért még a másik szárnyban lévő énekkórusba is beiratkozhat, ahol Harley Quinn („Lee”) várja.

Kezdődhet a téboly, gondolhatnánk, de helyette maradunk Arthur fejében.

Arthur Fleck-film

Ügyvédje szentül vallja: Arthurban két személy lakozik, a gyilkosságokat elkövető Joker a férfi másik énje, ami a bántalmazott gyerekkorára vezethető vissza, ezért kezelésre van szüksége, nem villamosszékre. Az ügyészség szerint persze Joker nem létezik, Arthur csak megjátssza az egészet, és ahogy az ilyen elbírásokon lenni szokott, a szakvélemény nem talált többszörös személyiségzavarra utaló jeleket.

Eközben Gothamben polgárháborús a hangulat, a bohócmaszk továbbra is az elit elleni lázadás szimbóluma, Joker pedig jókora rajongótábort tudhat maga mögött. A felhajtást a fegyenctársak is erősítik, és az sem segít, hogy Harley Quinn kizárólag „az igazi énjét” szereti, azaz Jokert. Így nehéz. Pláne egy olyan embernél, aki gyerekkorától kezdve figyelemre és szeretetre vágyott, de ezt csak akkor kaphatja meg, ha pszichopata őrültté változik.

Phillips viszont szándékosan eldugja antihősét.

Ez azt is jelenti, hogy – a becsapós filmleírásokkal ellentétben – cselekmény lényegében nincs, Arthur Fleckből annál több. Csak egy probléma van: rá senki sem kíváncsi. Legalábbis Gothamben.

Ahogy Arthur egyik „vicce” szól:

– Kopp-kopp!
– Ki kopog?
– Arthur Fleck!
– Arthur Fleck? Az meg kicsoda?

Folie à Deux?

Valahogy így lesz a filmmel a közönség is: kevesebb Arthur, több Joker. Phillips mégis ezt az utat választotta. Mintha a rendező egy nagy kibeszélőshowt gyártott volna az első filmjének, és sértődések elkerülése végett Jokert jobbnak látta kiherélni, hogy az általa okozott traumákat biztonságos körülmények között lehessen átbeszélni. Pedig az első film katarzisélménye éppen az volt, hogy megannyi megaláztatás, bántalmazás és elnyomás után Arthur végleg elveszti a józan eszét, és Jokerként születik újjá.

A folytatásban Phillips kettőt hátralépve inkább lefegyverzi karakterét, ami bármennyire is merész húzás, nem bír el önmagában 138 percet.

Hogy a film mégsem lett teljesen lapos, elsősorban Joaquin Phoenix érdeme, aki vélhetően Arthur Fleck megszállottjává vált: a színész kívülről-belülről ismeri a karaktert, a játéka már-már rutinmunkának tűnhet, de simán oda lehetne adni még egy Oscart érte. Még az is jól áll neki, hogy nem tud énekelni.

Merthogy a film elvileg musical is, ami szintén bátor, de egyáltalán nem rossz döntés. A zenés-táncos elemek egyfajta egérutat adnak Arthúrnak, aki a fejébe menekül a külvilág elől, ami egyre inkább esik szét körülötte. Ezzel Phillips húz egy markáns vonalat a valóság és téveszmék között, még inkább érzékeltetve a szereplők (beteg) érzelmi és lelki állapotát.

Az állandóan cigarettázó Joker hangszálait szerencsére megette a füst, így a dalok is fogyaszthatóbbak. A műfajváltás valahol adta magát, hiszen Joker mégiscsak egy showman, de még így is egy börtönben és tárgyalóteremben játszódó drámát láthatunk.

Joker nélkül.

Ha már Phillips mindent a feje tetejére állított, Harley Quinn sem maradhatott ki. A színészként is gyorsan A-listára került Lady Gaga remek választás volt: már az első pillanatban nyugtázhatjuk, hogy a nő közveszélyes elmebeteg. Ő az, aki igyekszik Jokert előcsalni, de kettejük őrületét csak szerencsétlen Arthur nyögi. A karakter újragondolt ábrázolása a rendező egyik legjobb húzása: ezúttal Harley Quinn dominál, aki a végletekig gázlángol egy beteg embert, csakhogy előbújjon bálványa, Joker.

Hiába

Joker viszont nem jön, így Arthur Fleckben nemcsak Harley, de a nézők is csalódnak, ezzel pedig Phillips a közönséget is cinkostárssá teszi. A rendező makacsul ragaszkodott az első filmben látott nyomasztó atmoszférához, olyannyira, hogy a rajongói elvárásokkal szembemenve még ahhoz is volt bátorsága, hogy címszereplőjét eltüntesse.

Kockázatos vállalás, ami gyakran működik, még gyakrabban meg nem, hiszen ezt a filmet már láttuk. Ettől függetlenül a megannyi DC-feldolgozás után a rendező továbbra sem követett el bűnt Joker újragondolt portréjával, ami még mindig az univerzumon kívül helyezkedik el. Hogy ehhez szükség volt-e a második részre, ízlés kérdése. Egy dologban viszont mindenki egyetért: reméljük, most már tényleg nem lesz folytatás.

Joker: Kétszemélyes téboly, 138 perc, 7/10