Van egyensúly az öncélúság határán? A kegyelem fajtái – kritika

Furcsa érzés volt a Szegény párákkal egyértelműen kultikus státuszba lépő rendező új filmjét szinte teljesen üres moziteremben megnézni, alig pár nappal a bemutató után. Az biztos, hogy A kegyelem fajtáit nem előzte meg az a fajta médiakampány, amit a négy Oscar-díjjal jutalmazott előző alkotás köré felhúztak, de az is könnyen lehet, hogy egyszerűen nem telt el elég idő azóta a két alkotás között, Jórgosz Lánthimosz friss filmjét ugyanis már a Szegény párák utómunkálatai alatt leforgatták, és mindössze nyolc hónappal annak bemutatója után került a magyar mozikba.

Mindezek miatt egy felszínes pillantás után A kegyelem fajtái annak a sikeres alkotói folyamatnak egyfajta melléktermékeként, B-oldalaként is hathat. Bár a már megszokott lánthimoszi stílusjegyek és az egyre jobban hozzá köthető színészek erősítik ezt a képet, a látszat csal:

A Szegény párák groteszt, valóságtól elrugaszkodó történetéhez képest aA kegyelem fajtái egy másik, hétköznapibb világban játszódik, ráadásul teljesen mások a célkitűzései is.

Ez is érdekelhet! Furiosa: kevesebb tét, több akció és véget nem érő kilátástalanság – kritika

Ami talán a legtávolabb helyezi a filmet Lánthimosz eddigi munkáitól, az a formával való kísérletezés: A kegyelem fajtáiban három szinte teljesen különálló történetet látunk, ezeknek a szereplőit viszont ugyanaz a néhány színész formálja meg.

Az egyetlen kivétel az epizódcímekben is szereplő R.M.F. (Jórgosz Sztefanakosz), aki már-már komikus módon egymaga képez kapcsot a különálló egységek között.

A kegyelem fajtáinak univerzuma egy betegesen kegyetlen, folyamatosan az őrület határán táncoló, perverz világ, ahol nem érvényesek a klasszikus emberi erkölcsök. Akár az eredeti címből (Kinds of Kindness), akár a magyar fordításból indulunk ki, hamar világossá válik, hogy a szó szoros értelmében vett kedvességet és kegyelmességet nem igazán értik ezek a karakterek, és a kegyelemnek azok a saját környezetük által diktált fajtái, amelyekre képesek, nézőként sokkal inkább tűnnek kegyetlenségnek.

A legnagyobb kihívást annak az elfogadása jelenti, hogy a gyilkosságok, öngyilkosságok, rituális kínzások már-már természetes velejárói ennek az eltúlzottan tisztátalan világnak. Az első rész fő karaktere, Robert (Jesse Plemons) számára semmi meglepő nincs abban, hogy a főnöke (Willem Dafoe) életének minden egyes mozzanatát előre megtervezi, sőt féltékeny is lesz, mikor rájön, hogy a férfi másokkal is megteszi ugyanezt; a második epizód főszereplője, Daniel (Plemons) koplalásával fizikai áldozatvállalásba zsarolja bele feleségét, Lizt (Emma Stone), aki szinte gondolkodás nélkül csonkítja magát; a harmadik történetben pedig a (mint később kiderül, szintén kegyetlen) férjét egy szexszektáért otthagyó Emily (Stone) hajlandó bármit elkövetni azért, hogy a közösség visszafogadja.

Szerethető karakterekkel nem igazán találkozunk, sőt bármiféle szimpátiáról is nehezen beszélhetünk akkor, amikor nyoma sincs az őszinte, egészséges emberi kapcsolatoknak.

Erre az aberrációra a film képi világa is ráerősít: A kedvenchez vagy a Szegény párákhoz képest sokkal puritánabb, talán leginkább az Egy szent szarvas meggyilkolására hajazó vizuális stílus közelebbivé, evilágivá teszi ezeket az eseményeket. Bár a Szegény párák is bővelkedett a testhorrorban, az egyértelműen díszletszerű, sötét mesébe illő környezet miatt könnyebb volt befogadni az ilyen elemeket, most viszont a kortárs Amerika luxuslakásai, felhőkarcolói, izomautói vagy épp neonfényes hullaházai adják a kontextust. Hiába értjük tudati szinten, hogy egy elvont világban járunk, ahol puszta kézrátétellel lehetséges a halottak feltámasztása: mivel a vizualitás nem tompít ezen, csak még kegyetlenebbé válik az összkép.

Ennek a párhuzamos valóságnak pedig bizony része a hangsúlyos, sokszor indokolatlannak tűnő női meztelenség is. Képernyőidőben ez valószínűleg kevesebb, mint a Szegény párákban, abban a narratívában viszont sokkal indokoltabbnak tűnik Emma Stone pucérsága – még akkor is, ha gyakran zavarba ejti a nézőt –, hiszen a történet lényegében a főszereplő szexuális ébredéséről és útkereséséről szól. Csakhogy A kegyelem fajtái nem nagyon próbálkozik azzal, hogy indokot keressen ehhez: a film romlott univerzumában alapvetés, hogy olyan jelenetekben látjuk például Margaret Qualley meztelen testét, amelyekben ezt a történet nem követeli meg.

Azt sem mondhatjuk, hogy Lánthimosz célja az emberi meztelenséggel kapcsolatos tabuk tematizálása lenne, mert a férfi karakterekről látványosan kevesebbszer kerül le a ruha. A következetlenségre a legerősebb példa talán Hunter Schafer rövid szerepeltetése: az Eufóriából ismert színésznő szinte csak azért jelenik meg a harmadik fejezet elején, hogy látványosan megmérjék a két mellbimbója közötti távolságot.

Ha az volt a cél, hogy az ehhez hasonló megoldások még abszurdabbá és nyomasztóbbá tegyék az összképet, akkor Lánthimosz sikerrel járt – de sajnos az is benne van a pakliban, hogy átlépte az öncélúság határát.

Pedig a színészek egytől egyig kiválóak – a legnagyobb átalakulást Jesse Plemons mutatja be, aki állítólag az Oscar-díjért is jó esélyekkel indul a három teljesen különböző karakter tűpontos megformálása után. Az első két történetben abszolút Plemons a főszereplő, Emma Stone első megjelenésére pedig több mint fél órát kell várnunk, a harmadik fejezetben viszont már egyértelműen az ő karaktere, Emily kerül a középpontba.

Ha tovább olvasnál: A Longlegs sokáig a rémálmaink főszereplője lehet – kritika

A hármas felosztás nem is annyira a különböző történetek, sokkal inkább a társulatként is értelmezhető szereplőgárda miatt jó húzás a görög rendezőtől. Egészen lebilincselő az a dinamika, amit a fejezetek között változó viszonyrendszer eredményez – így fordulhat elő, hogy a karrierje csúcsán lévő Dafoe-t egy filmen belül láthatjuk szadista főnökként, hétköznapi, meggyötört apósként és felnyírt hajú, kihúzott szemű szektavezérként. Persze nem Lánthimosz találta fel az antológiafilmet – elég, ha a közelmúltból A Francia Kiadásra vagy a Buster Scruggs balladájára gondolunk –, de

az a döntés, hogy minden epizódban ugyanazok a színészek szerepelnek, 2024 legérdekesebb alkotásai közé emeli A kegyelem fajtáit.

Ez persze nem jelenti azt, hogy könnyű végignézni, sőt: talán Lánthimosz munkásságának legperverzebb és legnyomasztóbb darabjáról van szó. Az biztos, hogy a leghosszabbról – a közel háromórás játékidő alatt rengeteg súlyos kérdés felmerül, válaszokat viszont nem igazán kapunk.

A kegyelem fajtái, 164 perc, 6/10