Talán még a nem elkötelezett Beatles-rajongók is tudják, hogy John Lennont nem igazán kellett félteni, ha véleménynyilvánításról esett szó. Imádott vitatkozni, ellentmondani és élvezte a polgárpukkasztást. A társainak valószínűleg sokszor szorult össze a gyomra, amikor az énekes mikrofont kapott a kezébe. Hiszen tudjuk: Jézusnál is nagyobbnak gondolta magát és a bandát, becsmérelte George Marint – a Beatles producerét, akit olykor ötödik Beatle-ként emlegettek –, a jazz zenét pedig egyszerűen nevetségesnek tartotta.
Ez egy picit erős? Nos, John Lennon csípőből (és rendszeresen) mondott olyan dolgokat, amelyeket perceken belül megcáfolt. Nézzük csak meg a Jann Wennernek adott interjúját, ahol egyszerre szidja és imádja Paul McCartney munkamorálját. Vagy vizsgáljunk meg néhány olyan nyilatkozatott, amelyeket 1980-ban adott, és amelyekben egyszerre hirdette és bírálta az öregedés erényeit. De ott vannak még az énekes sarkos megjegyzései a Beatles produceréről, George Martinról, amelyeket később egyértelműen visszavont. A jazzről és jazz zenészekről pedig úgy vélekedett, mint egy csomó öreg fickó, akik sört isznak a bárban, pipáznak, és a kutya se hallgatja a zenéjüket.
George Harrison megjegyezte, hogy Lennon különös módon mutatta meg, hogy milyen hangzást szeretne egy adott dalnak:
Alapvetően John legtöbb dala, akárcsak Paulé, a stúdióban íródott. Ringo és én állandóan ott voltunk. Tehát ahogy a dalok íródtak, ötleteket és struktúrákat kaptunk, de leginkább Johntól. Neki jó érzéke volt a feelinghez. De nagyon rossz volt abban, hogy pontosan tudja, mit akar átadni
– magyarázta Harrison.
A gitáros azt is elismerte, hogy Lennon egy „régi blues-os srác" volt, ami azért érdekes, mert ez csak néhány árnyalatnyi távolságra van a jazztől, amit elméletileg nem igazán kedvelt. Ám hiába áltatta magát Lennon, ő maga is rendelkezett jazz hajlamokkal, és számos dalát a jazz területéről töltötte meg.
Az Imagine albumon is felfedezhetők a jazz ízei. Elég egy pillantást vetni az I Don't Want To Be A Soldier Mama-ra, amelyet egy dübörgő dobütem erősít. Vagy meghallgatni a Crippled Inside-ot, és azt mondani, hogy nem volt némi hatással rá a műfaj? Önbecsapás.
Az Eight Days A Week pedig egy másik olyan kislemez volt, amelyet elutasított, mivel úgy érezte, hogy nem képviseli munkájának integritását, és nem igazán szerette az 1967-es számok bármelyikét, kivéve Harrison Within You Without You című számát.
Lennon rendkívül fiatalon, 40 évesen halt meg. Ki tudja, mennyit fejlődött volna az idők folyamán? Talán újraértékelte volna a Beatles munkásságát, ahogy Harrison tette, amikor gyermeke szemén keresztül látta a mű értékét. És talán élvezte volna a jazzt, éppen azért, mert egy nagyon nehéz zenei forma, amelyet soha nem tudott igazán elsajátítani.
De talán most már nem is érdemes ezen rugózni. Lennon lenyűgöző életművet hagyott maga mögött. És bárhogyan is tekintett a jazzre, a jazz-zenészek szívesen értelmezték újra az énekes műveit. A Dear Prudence szépen illeszkedik a jazzhez, ahogyan azt Al Di Meola átdolgozása is mutatja.
