Henrietta Lacks, születési nevén Loretta Pleasant, 1920. augusztus 1-jén született a virginiai Roanoke-ban. Anyja négy évvel később, 1924-ben belehalt a tizedik gyermekének szülésébe, ezért a család Clover városába költözött, ahol egy volt ültetvényes rabszolgaházban laktak.

A család az akkoriban jellemző fekete bérmunkások életét élte: Henrietta csupán hat osztályt végzett, majd teljes munkaidőben a család dohányfarmján dolgozott. Hétköznap az apja, testvérei és jómaga napkeltétől napnyugtáig a dohányleveleket szedte és szárította, majd a hétvégén a termést a városi aukciós házba szállították, hogy eladják a dohányipari vállalatoknak.

1934-ben az akkor 14 éves Henrietta teherbe esett unokatestvérétől, Daniel Lacks-től, akivel egy hálószobában lakott akkoriban. Nem sokkal később megszületett első közös fiuk, majd négy évvel később jött egy lány is. Későbbi férje titkolta Henriatta elől, hogy szifiliszben szenved, amely végül átöröklődött lányukra, aki emiatt fejlődési rendellenességekben és epilepsziában szenvedett, végül 15 éves korában, 1963-ban meghalt.

1941 telén az USA belépett a II. világháborúba, ami elvileg jót tett volna a vállalkozásnak a katonáknak küldött cigarettaszállítmányok miatt, ám az üzletből végül a nagyvállalatok profitáltak. A Lacks család végül a baltimore-i Turner Stationbe költözött, hogy a Bethlehem Steel acélgyárban dolgozzanak – érthető okokból az acélra szintén nagy kereslet volt akkoriban. A munka ugyan állandó volt és jól is fizetett, az acélgyár munkásai rengeteg veszélyes mérget lélegeztek be – mint például az azbeszt –, ami miatt a háború utáni években jócskán megugrott a rákos megbetegedések száma.

A daganat, amihez hasonlót eddig még nem láttak 

Henrietta az itt töltött idő alatt még három gyereket szült, az utolsót 1950-ben. Ebben az időszakban kezdte el érezni, hogy valami nincs rendben a testével. A családjának sokat panaszkodott, akiknek azt mondta, hogy „csomót" érez a méhében, emellett gyakran fordult elő erőteljes hüvelyi vérzés is. Ráadásul a nő attól félt, hogyha orvoshoz fordul, eltávolítják a méhét, ezért több mint egy évig nem vizsgáltatta meg magát.

Orvosa először szifiliszre gyanakodott, de amikor a tesztek negatív eredményt hoztak, a baltimore-i Johns Hopkins Kórházba küldték, ami akkoriban az egyetlen olyan egészségügyi központ volt a környéken, ahol fekete betegeket is fogadtak.

Henriettát végül 1950. szeptember 19-én vizsgálta ki Howard Jones nőgyógyász, és olyat látott, amit még eddigi pályafutása során egyszer sem.

A nő méhnyakára tapadó, körülbelül két centiméter átmérőjű daganatot fedeztek fel, ami fényes és sötétlila színű volt – mintha „szőlőzselé" lett volna, ahogy az orvos fogalmazott –, és a legkisebb érintésre is vérzett.

Az orvosok biopsziás mintavételt vettek a furcsa szervi elváltozásból, amit elküldtek a laboratóriumba elemzésre. Ezután Henriettát hat hónap múlva hívták be kontrollvizsgálatra.

A minták többségét diagnosztikai célokra használták fel, de néhányat elküldtek George Gey biológus alagsori laboratóriumába. Gey hosszú ideje foglalkozott rákkutatással, és régóta kereste, hogyan lehet a sejteket laboratóriumi körülmények között tenyészteni, amely forradalmasíthatta volna az orvostudományt.

Gey erőfeszítéseit azonban folyamatos kudarc jellemezte.

Az inkubált emberi sejtkultúrák többsége azonnal elpusztult; volt ami néhány napig vagy hétig kitartott, de végül az összes abbahagyta az osztódást és elsorvadt.

Nem is fűzött sok reményt Henrietta Lacks tumorbiopsziáihoz sem. A mintákat felosztotta, tápanyagban gazdag táptalajjal teli üvegekbe helyezték, és inkubátorba tették – Gey pedig várta, hogy a többihez hasonlóan elpusztuljanak.

Hat hónap után, 1951. február 5-én Henrietta visszatért a Johns Hopkinsba, ahol megkapta a diagnózist: méhnyakrák, 1. stádium. Úgy tűnt, hogy a daganat jól reagált a kezelésre; amikor később újabb kontrollvizsgálatra ment, a furcsa „szőlőzselés" csomó szinte teljesen eltűnt.

Mindeközben George Gey laboratóriumában Henrietta sejtjei nem csak életben maradtak, de elkezdtek osztódni is.

A nő sejtjei 24 óránként megduplázódtak, és a leállás jeleit sem mutatták. Ráadásul amíg más sejtek csak a táptalaj felső felületén tudtak növekedni, addig Henrietta sejtjei megállíthatatlanul növekedtek, amíg meg nem töltötték a tenyésztőedényeket.

A biológus végre áttörést ért el: létrehozták az első halhatatlan emberi sejtkultúrát, amelyet élő szervezeten kívül lehetett tenyészteni – Henrietta Lacks kereszt- és vezetéknevének első két betűjét felhasználva új felfedezésüknek a HeLa nevet adták.

Időközben sajnos Henrietta állapota romlani kezdett, a rákos sejtek elterjedtek az egész testében, végül fájdalmak közepette, 1951. október 4-én hunyt el.

Bioetikai aggályok és homályos szabályozás

1954-től Dr. Chester Southam immunológus HeLa-sejteket kezdett injekciózni kísérleti alanyoknak, hogy megállapítsa, fertőzőek-e a rákos sejtek, és ha igen, az immunrendszer képes-e leküzdeni azt. A mintegy 600 alany gondozásában lévő, végstádiumú rákos betegek és rabok közül kerültek ki, akik közül senki nem adott beleegyező nyilatkozatot.

Az esetek többségében az injekciók csak kisebb, jóindulatú daganatokat hoztak létre, amelyeket biztonságosan eltávolítottak, de négy betegnél a rák áttétet okozott, ebből egy ember meghalt, miután a rákos sejtek átterjedtek a nyirokcsomóira.

A kísérletek egészen 1963-ig folytatódtak, amikor Emmanuel Mendel, a brooklyni Zsidó Krónikus Betegségek Kórházának munkatársánál kiverték a biztosítékot a közel sem legális, de annál embertelenebb kutatások. Southamet végül bűnösnek találták, de csak egy évre függesztették fel orvosi engedélyét, az ítéletet ráadásul később egy év próbaidőre csökkentették

Ezt követően az Egyesült Államokban csak az 1970-es években írták elő törvényileg, hogy a betegeket tájékoztassák a kísérletek jellegéről, amihez a beleegyezésük is szükséges.

Nem mintha ezek a törvények segítettek volna a Lacks családon:

az 1950-es években a biopsziamintákat, a kivett szerveket és más szöveteket orvosi hulladéknak, nem pedig a beteg tulajdonának tekintették, így a kórházak szabadon kísérletezhettek és kereskedhettek velük a páciens tájékoztatása nélkül.

Ez különösen igaz volt az olyan kórházakra, mint a Johns Hopkins, amelyek ingyenes orvosi ellátást nyújtottak a szegényeknek, szöveteiknek ingyenes felhasználását pedig az orvosi szolgáltatásokért járó tisztességes fizetségnek tekintették.

A betegek saját szöveteik feletti tulajdonjogának kérdése végül a kaliforniai legfelsőbb bíróságon dőlt el 1990-ben, amikor egy leukémiás beteg beperelte az orvosát, amiért az saját rákos sejtjein alapuló halhatatlan sejtvonalat fejlesztett ki, majd hozott forgalomba.

A bíróság precedens értékű döntésében kimondta, hogy a kidobott szövetek valójában nem a beteg tulajdonát képezik, és szabadon kereskedelmi forgalomba hozhatók. A döntést az indokolta, hogy félő volt, hogyha megadják a betegeknek a tulajdonjogot a kidobott szövetek felett, akkor az akadályozná az orvosi kutatásokat, mivel az orvosi laboratóriumoktól ésszerűen nem várható el, hogy minden egyes szövetdarab eredetét és tulajdonjogát ellenőrizzék.

A döntés azonban tartalmazott egy olyan kikötést is, amely szerint az orvosoknak és a kutatóknak előbb be kell szerezniük a betegek beleegyezését, és el kell magyarázniuk, hogy a kivett szöveteket hogyan fogják felhasználni. Mivel azonban Henrietta szöveteit jóval a döntés előtt gyűjtötték, a tulajdonjog kérdését csak részben oldották meg, a Lacks család pedig nem kapott kártérítést a HeLa felhasználásáért és kereskedelmi használatáért.

A halhatatlan sejt, ami zsákutcába vezetett több tucat kutatást 

Az orvosi közösségben egy másik válság is kialakulóban volt.

Az 1960-as évek közepére több tucatnyi halhatatlan sejtvonal csatlakozott a HeLa-hoz, amely berobbantotta a kutatásokat. A különböző sejtvonalak lehetővé tehették a kutatók számára, hogy pontosan meghatározhassák azt a pillanatot, amikor egy sejt normálisból rákossá válik.

Orosz tudósok még azt is állították, hogy felfedeztek egy olyan vírust, amely rákot okoz, ami egyben azt is jelentette, hogy a rák egyetemes gyógymódja elérhető közelségbe került. Végül 1966 szeptemberében Stanley Gartler molekuláris biológus a pennsylvaniai Bedfordban megrendezett sejt-, szövet- és szervkultúrával foglalkozó konferencia előtt ledobta az atombombát.

A halhatatlan sejtvonalak ellenőrzése során Gartler felfedezte, hogy annak ellenére, hogy a sejtek elvileg különálló eredetűek, mind a 18 általa vizsgált vonalban ugyanaz a mutáció található, amely szinte kizárólag az afroamerikai származású embereknél fordul elő.

Gartler rájött, hogy a minták egyáltalán nem új sejtvonalak, hanem egytől egyig HeLa-sejtek. Gartler persze ledöbbent, újabb és újabb sejtvonalakat vizsgált, de minden esetben csak HeLát talált. A következtetés egyértelmű volt:

soha nem létezett más halhatatlan sejtvonal, csak HeLa.

Henrietta Lacks sejtjei annyira életerősek, hogy egy porszemcsén is képesek megtapadni, és akkoriban laborról laborra ugrálva beszennyezték a tenyészeteket. Mint kiderült, ha a HeLa-sejtből csak egy kicsi is bekerült egy másik sejtkultúrába, akkor egyik napról a másikra képes volt felváltani az eredeti sejteket.

Gartler felfedezése egyetlen csapásra összetört több mint egy évtizednyi tudományos fejlődést, az eddigi feltételezések mehettek a kukába.

Minden más kereskedelmi forgalomban kapható emberi sejtvonal értéktelenné vált, így többek között az oroszok által felfedezett „rákvírus" sem létezett soha, a tenyészetek egyszerűen csak megfertőződtek a HeLával – évekkel később végül azért sikerült felfedezni új, egyedi emberi sejtvonalakat, de ezek már nem okoztak akkora áttörést.

A Lacks család kimaradt a buliból 

Amennyire világhírűvé vált HeLa-sejt, Hernietta Lacks neve szinte örök feledésbe merült. A családja is csak a '70-es években szerzett tudomást arról, hogy a tudósok azóta is a nő sejtjeit használják a kutatásokhoz, nem mellesleg kereskednek is vele. Ironikus módon a családot egyszer már felkeresték, hogy DNS-mintákat vegyenek tőlük, hogy azonosíthassák, melyek a valódi HeLa-sejtek, és melyek a szennyezett minták, de akkor sem kértek engedélyt a sejtek kutatási felhasználására.

Erről nem csak Lacks családja nem tudott, de maga a beteg sem, aki a John Hopkins kórház szerint akkoriban még a kórlapjához sem férhetett hozzá, és sem neki, sem pedig rokonainak nem volt beleszólása, hogy kik és mire használhatják fel a belőle kivágott sejteket.

Több évtizedes vesszőfutás után végül sikerült megállapodni a Lacks családdal, és létrehozták a HeLa Genom Adathozzáférési Munkacsoportot, amiben két családtag is benne van, így Henrietta genomjához csak azok férhetnek hozzá, akik megkapják erre az engedélyt – a rokonok azonban semmilyen anyagi jutalmat nem kap a kereskedésekből.

Emellett Rebecca Skloot újságíró – aki 10 éves kutatómunka után tárta fel a történetet, majd 2010-ben kiadta a Henrietta Lacks halhatatlan élete című könyvét – létrehozta a Henrietta Lacks Alapítványt, ahol olyan személyeket támogatnak, akiknek a beleegyezése nélkül végeztek sejtkísérleteket.

A HeLa-sejtek jelentősége 

A mai napig használt HeLa-sejtek rengeteg orvostudományi áttörésben segítettek. Többek között a Henrietta Lacks halálakor felfutó gyermekbénulást megelőző polióvakcina kifejlesztését is, de számos rákgyógyszer is neki köszönhető, ahogy klónozások és a mesterséges megtermékenyítések megkerülhetetlen tényezői voltak. Emellett a sejtek a világűrt is megjárták, hogy rajtuk tanulmányozzák a gravitáció hiányának hatását az emberi sejtekre.

A HeLa-sejtek segítettek megérteni a rák, a vérzékenység és a Parkinson-kór betegségeit, feltárta az emberi öregedés titkait, és részben neki köszönhető a kanyaró, a mumpsz és a HPV elleni vakcinák kifejlesztése is.

Hogy mennyi ember köszönheti az életét a HeLa-sejteknek, nehéz megbecsülni, de csak az Egyesült Államokban a gyermekbénulás tetőzésénél több ezren haltak meg évente a vakcina kifejlesztése előtt. Ha minden kutatási eredményt figyelembe veszünk, biztosan milliós számról van szó.

Bő 70 évvel később Henrietta Lacks sejtjei még mindig az egyik legnépszerűbb emberi sejtvonalnak számítanak a kutatásokban, a becslések szerint 50 millió tonnát tárolnak laboratóriumi fagyasztóládákban világszerte.

Ha ezeket egymás mellé helyeznénk, akkor háromszor kerülhetnénk meg a Földet. Az pedig biztos, hogy amíg megfelelően táplálják és inkubálják őket, még évtizedekig osztódni és gyarapodni fognak, és egy évszázaddal vagy még tovább is túlélik eredeti gazdatestüket.

Henrietta Lacks története etikailag bőven megkérdőjelezhető, mégis nehéz lenne elvitatni, hogy a HeLa-sejtek felhasználásával elért áttörések évente rengeteg életet mentenek meg.

Henrietta Lacks történetéről az HBO filmet is készített 2017-ben Henrietta Lacks örök élete címmel az eredeti – már említett – 2010-es könyv alapján.

(Források: itt, itt, itt és itt)