Az Open Culture által felidézett történet különösen érdekes részlete, hogy kezdetben maga Henri Matisse sem tudta pontosan megmagyarázni, miért festette meg így a képet. Amikor egy újságíró nem sokkal az elkészülte után meglátogatta, a művész állítólag így fogalmazott:
A festmény Matisse Issy-les-Moulineaux-ban található műtermét ábrázolja, ahol a beszélgetés is zajlott. A helyiséget azonban szinte lehetetlen első pillantásra felismerni: a kép felületének nagyjából kétharmadát mélyvörös szín uralja, amely szinte teljesen eltünteti a falak és a padló közötti határokat.

Matisse a 20. század elején már ismert művésznek számított. A fauvizmus egyik meghatározó alakjaként olyan festői irányzatot képviselt, amely szakított a természetes színhasználattal, és a merész, élénk árnyalatokat helyezte előtérbe. A vörös műterem azonban még ehhez képest is szokatlan alkotás volt.
A festményen a műterem bútorai, tárgyai és Matisse korábbi alkotásai láthatók, ám a tér hagyományos ábrázolása szinte teljesen háttérbe szorul. A vörös szín egységes felületté olvasztja össze a helyiséget, miközben az egyes tárgyak körvonalai és színei különös hangsúlyt kapnak.
A kép egyik legérdekesebb sajátossága az emberi alakok teljes hiánya. Matisse saját műtermét festette meg, mégsem ábrázolta önmagát. James Payne művészeti ismeretterjesztő szerint azonban a festmény éppen ezért tekinthető a művész egyik legkülönlegesebb önarcképének: a benne megjelenő tárgyak és alkotások Matisse személyiségéről, gondolkodásáról és művészi világáról mesélnek.
A festmény újszerűsége kezdetben inkább értetlenséget váltott ki, mint elismerést. Matisse egyik legjelentősebb támogatója, az orosz műgyűjtő Szergej Scsukin korábban olyan nagyszabású alkotásokat rendelt tőle, mint A tánc és A zene. A vörös műterem azonban már neki sem nyerte el a tetszését.
A festmény későbbi bemutatói sem hozták meg a várt áttörést. Londonban nem aratott különösebb sikert, és az Egyesült Államokban rendezett, 1913-as Armory Show kiállításon sem fogadta lelkesedés. Az alkotás radikális színhasználata és a hagyományos térábrázolástól való eltávolodása túlságosan merésznek bizonyult a korabeli közönség számára. Az 1920-as évekre azonban fokozatosan megváltozott a művészeti közeg. Amikor a festményt 1926-ban Párizsban is bemutatták, a közönség már nyitottabban fogadta az efféle kísérletezést.

A következő évben, 1927-ben a festmény végre gazdára talált. Új tulajdonosa a londoni Gargoyle Club vezetője lett, így Matisse alkotása egy különleges éjszakai szórakozóhelyre került. A Gargoyle Club a két világháború közötti londoni kulturális élet egyik ismert találkozóhelye volt, amelyet különösen kedveltek a Bright Young Things néven emlegetett fiatal, bohém társaság tagjai. A ma már felbecsülhetetlen művészettörténeti jelentőségű festmény több mint egy évtizeden át a klub falán függött, távol a világ legnagyobb múzeumaitól. Később azonban az alkotás a New York-i Museum of Modern Art, vagyis a MoMA gyűjteményébe került, ahol már a modern festészet egyik meghatározó műveként tekintettek rá.
A vörös műterem jelentőségét igazán a második világháború utáni amerikai művészek ismerték fel. Olyan alkotókra gyakorolt hatást, mint Mark Rothko, Barnett Newman és Ellsworth Kelly, akik szintén a színek önálló kifejezőerejét kezdték vizsgálni. Ann Temkin, a MoMA kurátora szerint ezek a művészek azt kutatták, milyen lehetőségeket rejt egy olyan hatalmas színfelület, amely már nem feltétlenül ábrázol valamit, hanem önmagában hordoz érzelmi és művészi jelentést. Matisse 1911-es festménye éppen ezt a szemléletet előlegezte meg. A vörös szín nem pusztán a műterem egyik tulajdonsága, hanem a kép meghatározó szereplője lett.
A festmény története így különös példája annak, hogyan változhat meg egy műalkotás megítélése az idő múlásával. Amit a kortársak egykor érthetetlen kísérletnek láttak, azt a következő generációk már a modern művészet egyik legfontosabb előfutáraként ünnepelték.
Olvasd el ezt is!
