Az Alibi - hat hónapra egy félévente megjelenő antológia, melybe neves szerzők adott témában írt verseit, novelláit, gondolatait olvashatjuk. Cikksorozatunkban ezekből a szövegből válogatunk. Ebben a részben Háy János gondolatait olvashatjuk el.
Először csak az tűnt fel neki, hogy azt mondja: mi és te. Hogy érted, hogy mi, kérdezett vissza. A nő azt mondta, én és a gyerekek. És én, kérdezte újra. Te nem, mondta a nő. Már nem emlékezett rá, miről volt szó, lehet, csak egyszerű dolgokról, hogy mi szeretjük a csokit, te nem, vagy, hogy mi elmegyünk sétálni, neked úgysincs ilyesmire időd. Aztán egyre inkább érezte, hogy ez az egyszerű nyelvi fordulat tulajdonképpen meghatározza, hogy miképpen szerveződik a család: az anya és a gyerekek alkotnak egy egységet, s ő egy másikat.
Egyszer véletlenül hallotta, amikor róla beszéltek. Az anya azt mondta a gyerekeknek, hogy ő, és a gyerekek értették, hogy az apáról van szó. Ez az ő aztán kapott jelzőket, olyanokat, amelyekkel a férfi egyáltalán nem tudott azonosságot vállalni, mégis letörölhetetlenül ráragadt. Először is a pénzhez való viszonya került terítékre, hogy olyan, aki a fogához veri a garast. Hirtelen egy pénzeszsákon ülő nagyhasú zsugori mágnásnak látta magát, aki minden könyörgés ellenére sem hajlandó az éhező munkásainak egy aprócska érmét odalökni, hogy legalább a legszükségesebb élelmiszert megvásárolhassák. Ő csak hízik, mondta az anya talán az apjának, persze nem pont ezekkel a szavakkal, míg a gyerekeknek nincs rendesen téli ruhájuk, a nyaralást szegényesen tudják csak megoldani, síelésre meg gondolni sem mernek.
A férfinak épp annyi pénze volt, amit odaadott ezeknek a gyerekeknek. Ami pluszban kellett volna, az nem volt neki. A nemlétező pénzt nem osztotta meg, a nemlétező pénzt megtartotta magának. Később azt vette észre, hogy ha valamihez hozzászól, például a gyerekek tanulmányaihoz, akkor az anya leinti, hogy te nem voltál ott a szülői értekezleten, honnét tudnád, hogy mit kell nekik csinálni. S a kompetencia megvonása lassan minden, a családra vonatkozó kérdésben felvetődött.
A gyerekek egyre idősebbek lettek, s egyre inkább átélték, hogy önállóak lesznek, ők dönthetnek a saját sorsuk felett, s ha mégis valami miatt ezt az önállóságot a család irányában felfüggesztették, mert épp csalódás érte őket, valaki bántó volt, vagy épp dobta az a fiú vagy lány, akivel már évek óta, hol ott mennyire bíztak benne, hogy ez az igazi, szóval, mikor visszahelyezkedtek, akkor ab ba a mi-be helyezkedtek vissza, amit az anya alakított ki, aprólékos munkával, persze ösztönösen, mert ilyen tökéletes művet tudatosan nem lehet létrehozni.
A gyerekek időnként visszacsúsztak a mibe, s az anya örült, hogy milyen jó kapcsolatot sikerült kiépítenie velük. A munkahelyén is elmondta a kolléganőinek, hogy olyan, mintha nem is anya, inkább barátnő volna. Sajnálta az apát, hogy neki ez nincs meg. Néha ugyan megbomlott ez az egység, mert az anya túllőtt gondoskodásával a célon. Vegyél melegebb pulóvert, vagy vinned kellene erre a kirándulásra, és felsorolt egy sor dolgot. A fiú nem örült a jó tanácsoknak, mert neki épp volt valaki más, akitől szívesebben fogadott el tanácsokat. Most mért mondod, én is fel tudok öltözködni, én is tudom, mit kell bepakolni. De az anya csak mondta, képtelen volt akár időlegesen is felfüggeszteni a gondoskodást. Ekkor a férfi, aki valami miatt épp ott volt, közbeszólt, hogy hagyni kéne a gyereket, már felnőtt. Gondolta, most ebben a korban más irányból, de sikerül neki is, legalább kis időre belépni a mibe. A fiú ránézett. Na, most, gondolta a férfi, de a fiú nem azt mondta, ami ilyen esetekben várható lett volna és az apa ezt is várta, hogy látod, az apu is megmondja, hogy ez az én dolgom. Nem. A fiú ránézett az apára, és azt mondta: Ne szólj bele. Így emlékezett a férfi, csak később ugrott be, hogy valójában azt mondta, hozzád nem szóltunk.
Egyedül vagyok, mondta egyszer a nőnek, mert épp úgy érezte, hogy ez a nő végeredményben szereti, kitartott mellette annyi éven át, csak nem tudja kimutatni. Egyedül vagyok, mondta, a nő meg, hogy mindenki egyedül van.
A férfi csalódottan fordult el a nőtől, eddig abban a hitben élt, hogy az egyedüllét kizárólag az ő sajátossága, de a nő egy nemtörődöm mondattal ettől is megfosztotta. Bekapcsolta a tévét, amit alibinek használt, hogy ne látszódjon rajta a szomorúság. A Spektrumon ment egy film, azt mutatták, hogyan szakadtak le a földrészek, s távolodtak el egymástól. Sok ezeréves folyamatot modelleztek néhány másodpercben.
A földrészeknek jobb, gondolta, mert rajtuk újraindulhat az élet, de benne már nem tudott, az életkora vagy az éveken át elszenvedett sérelmek miatt. Ráadásul szemben a földrészekkel, amelyek szabadon sodródtak valami őstengerben, ő olyan volt, mintha egy kötéllel a szárazföldhöz lenne erősítve, s ez a kötél a legkeményebb anyagból volt fonva, ha nem szégyellte volna, biztosan kimondja, hogy az ő érzéseiből, de nem mondta, maradt a tényszerűségnél: olyan vastag volt, hogy nyugodtan átjárhatott rajta, hogy a szükséges élelmiszerrel és áruval ellássa a földrészen maradt lakosokat. S amikor visszakoslatott, nem ment vele senki, egyik gyerek se, hogy apu legalább egy lát hatás idejére átmegyek én is hozzád. Egyedül hányódott tovább a kötél végén, mint egy sziget, amit híddal kötöttek a szárazföldhöz.
A legfrissebb kötet megrendelhető a kiadónktól ide kattintva, valamint megvásárolható az Alexandra, Libri és Líra könyvesboltokban is.
