Bujáki Zsófia 21 éves kora ellenére ámulatba ejtő tudatossággal és alázattal áll választott szakmájához, a filmezéshez. Megjárta már a kamera mindkét oldalát: gyerekként több magyar játékfilm és sorozat szereplője volt, de mindig is tudta, hogy a rendezés foglalkoztatja igazán. Idén diplomázik Angliában, épp a Frequency című vizsgafilmjén dolgozik gőzerővel.
Régóta tevékeny vagy a filmszakmában. Mikor döntöttél úgy, hogy a színészet felől inkább a rendezés felé fordulsz?
A színészet csak úgy megtalált: először színjátszó körbe jártam, majd jöttek a castingok és velük a szerepek. De valójában engem mindig a filmezés érdekelt − egyrészt a film nyelve, ami képes hatni a nézőkre, másrészt a technikai háttér. A gimnazista éveim alatt már egyre inkább éreztem, hogy a rendezés felé venném az irányt. Ugyanakkor tudtam azt is, hogy ha maradok a színészetnél, azt az anyanyelvemen szeretném tanulni. Végül a Brexit gyorsította meg a döntést: Anglia ugrott előre, és vele a filmkészítés.
Tanultál Máltán is egy évig középiskolásként, ahova az angol nyelv fejlesztése miatt mentél. Akkor már tudatosan készültél a külföldi jövőre?
A nyelvtanulás volt a fő ok, de az önállóságomat is szerettem volna fejleszteteni Máltán. Ez az indíttatás egyébként a családomból jön: a szüleim mindig „nyomták” az idegen nyelvet, külföldre való költözési terveink is voltak.
Előfordult, hogy angolul olvastak esti mesét, a zsebpénzemet pedig akkor kaptam meg, ha angolul néztem filmet.
Hogy kötöttél ki végül a Solent Egyetemen Southamptonban?
Anyukám a Facebookon talált rá a StudyGuide nevű, külföldi tanulást segítő csoportra, és az ő partneregyetemeik között bukkant fel a Solent. Az sem volt elhanyagolható szempont a választásnál, hogy melyik egyetemet tudja fedezni az akkor még pont igényelhető diákhitel.
A Solent egy viszonylag új és rendkívül kreatív oktatási intézmény, számos különböző szakkal, amelyek szorosan együttműködnek: a sminkesek besegítenek a filmekben, a színész osztállyal is kooperálunk, egyik legjobb barátnőm pedig game designos.
Bujáki Zsófia rendező, Kovács Viki kamera asszisztens és Yuka Nakazawa operatőr
Fotó: Tom Dolega
A hároméves képzés első évében – ami egyébként a COVID miatt különösen nehéz volt – belekóstoltunk a filmkészítés mindegyik területébe; másodévben választhattunk, hogy az utómunkálatokban szeretnénk-e inkább részt venni, vagy a produkció részben; és csak harmadévben kellett eldönteni, hogy operatőrnek, rendezőnek, vágónak vagy hangosítónak szakosodunk-e. Ez egy Industry Standard képzés, ami azt jelenti, hogy tényleg a szakmára készít fel.
Jó, ha tudunk jó filmet csinálni, de azt el is kell tudni adni, és pénzt is kell vele keresni.
Az utolsó előtti félévemben volt például egy jövőtervezés nevű tárgyunk, ahol megírtuk az önéletrajzunkat, megcsináltuk a saját weboldalunkat, az IMDb-oldalunkat. A talpon maradáshoz elképesztően fontos ebben a szakmában, hogy ezek a dolgok tökéletesek legyenek, ne lehessen beléjük kötni.
Megfigyeltem, hogy számos különféle – itthon nem bevett − módot kerestek a rövidfilmjeid finanszírozásra, a crowdfunding kampányok mellett szerveztek például kvízesteket is. Ez az ötlet tőled származott?
Szerettünk volna ebbe az utolsó filmünkbe mindent beletenni, és ez pénzbe kerül. A finanszírozási stratégia kialakítása, és az online-offline kampányok lebonyolítása egyébként iskolai feladatunk is volt. Ekkor indítottuk a crowdfunding oldalunkat, és elkezdtük kvízesteket, illetve bulikat szervezni.
Szerencsére Angliában nagyon élő a pubkultúra, és a filmes kvíz szuper kiegészítése lehet az esti sörözésnek a haverokkal.
Egy fesztiválstratégiát is kidolgoztunk egyébként a film bemutatására.
Ha jól tudom, a Callback című másodéves rövidfilmed is szépen járja a fesztiválkörútját.
Egyáltalán nem gondoltuk, hogy egy másodéves film ennyi emberhez eljut, ennyi helyre beválogatják majd. Azért is örültem ennek, mert az egy nagyon személyes történet egy fiatal lányról, akihez egy meghallgatáson egy ismert színész nem kívánt módon kezd közeledni.
Jane Lu a Callback egyik jelenetében
Fotó: The Callback, 2022
A Frequency című, tavasszal készülő rövidfilmedben pedig egy 10 éves kislány, Riley ellopja a barátnője játék walkie-talkie-ját, ami által kapcsolatba kerül egy különös férfi hanggal, és egy – akár veszélyeket is rejtő − kapcsolat indul el a két szereplő között. Mesélsz kicsit arról, hogyan találtál rá erre a témára?
Ez egy 15 perces pszichológiai thriller lesz (horror elemekkel), ami a gyerekkorban elszenvedett érzelmi elnyomásról szól elsősorban. A történet alapját egy személyes sztori adta, 9-10 éves koromban nekem is volt egy ilyen walkie-talkie-m. A barátaimmal játszottunk vele, és amikor átkapcsoltunk egy másik csatornára, egy ismeretlen idősebb férfi szólalt meg. Szerencsére a szüleinknek köszönhetően gyorsan lezártuk ezt a beszélgetést, de azóta bennem van a „mi lett volna, ha” érzése. A film látványában is ez az emlékszerű hangulat uralkodik majd.
A film írásakor az a kérdés is foglalkoztatott, hogy milyen mértékben szükséges a technológia használatát felügyelni, korlátozni a gyerekeknél?
Semmiképp nem szeretnénk azt sugallni ezzel a filmmel, hogy minden ártatlan játék mögött veszély leselkedhet a gyerekekre.
Inkább arról szól, hogy mennyire eltávolodtunk egymástól, és ennek a gyerekek a fő áldozatai.
Dolgozom egy kávézóban is, ahol azt tapasztalom, hogy a gyerekek 99%-a iPaddel ül le. Az angol mekiben is ott vannak a kis iPadek. Ez a jelenség engem frusztrál, ezért szerettem volna foglalkozni vele.
a Frequency plakátja
Frequency 2023
Te még pont megúsztad a technológia eluralkodását gyermekkorodban?
Ahogy a filmben Riley családja, mi is egy rét mellett laktunk – kint rohangáltunk egész nap, a lábunkra tapadtak a fűszálak. De talán mi vagyunk az utolsó generáció, akik még TikTok nélkül nőttek fel, ezért is játszódik a filmem a 2000-es években.
A most készülő filmedhez gyerekszínészeket castingoltatok, ami – úgy sejtem –, egy külön nehézség.
Az első szabály, amit megtanítottak nekünk az egyetemen az volt, hogy „élő állatokkal és gyerekekkel ne dolgozz”.
Erre én most 3 gyerekszínésszel dolgozom. (nevet) De a rengeteg papírmunka majd inkább a gyártásnak okoz problémát. Nagyon inspiráló velük dolgozni, mindhárman frissek, tehetségesek, remek gondolataik vannak. Teljesen másképp működnek, mint amit otthon tapasztaltam, sokkal több önbizalmuk van, mint nekem volt kezdőként.
Mesélsz kicsit arról, hogy milyen témák érdekelnek még, amelyeket viszontlátnál a mozivásznon?
Szívesen kísérleteznék még különböző zsánerekkel, formátumokkal, a film nyelvével. Jelenleg dolgozom egy másik, hatperces rövidfilmen is, amihez egy élő szarvast próbálok felkutatni. Szóval élő állat és gyerekek. (nevet) Egyébként engem mindig is az emberi kapcsolatok és a különböző látásmódok érdekeltek a filmben. Szeretném gondolkodásra késztetni a nézőket.
Bujáki Zsófia és Yuka Nakazawa
Fotó: Tom Dolega
Kik azok a filmművészet területén jelenleg, akikre felnézel, és inspirálnak a munkádban?
Bárki, aki mer filmet csinálni, és nem hagyja magát befolyásolni, azaz például nem változtatja meg a stúdió nyomására a sztorit csak azért, hogy tetszen a közönségnek.
Szeretem, ha egy film provokál. Felnézek például Andrea Arnoldra (Fish Tank) és Todd Fieldre, a Tár című film rendezőjére. Bár ez utóbbiban Cate Blanchett is szerepet játszik, az ő munkásságát nagyon szeretem. Zseniális filmélmény volt még a Minden, mindenhol, mindenkor, és A sziget szellemei.
A Tár című film kapcsán jutott eszembe a kérdés, ami a Callback című filmeddel is rezonál: szerinted el lehet választani a művészt és a művészetét? Mit gondolsz erről?
Szerintem el lehet.
Teljesen emberfüggő, hogy ki mit hív művészetnek.
Nem lehet arra kérni valakit, hogy ne szeressen egy könyvet, csak azért, mert az írója korrupt volt. Ha egy nagyszerű filmes szakember jelenleg megérdemelten börtönben ül, attól még a korábbi munkáit és a jó filmjeit el kell ismerni.
Közel az egyetem vége. Angliában maradnál utána, vagy el tudod képzelni, hogy Magyarországon kezdj filmezni, esetleg a színészethez is visszakacsints?
Budapest a kedvenc városom, ott születtem, ott éltem, de jelenleg nem hiszem, hogy hosszabb időre visszamegyek. Egy évet szeretnék még Southamptonban maradni, majd Londonba költöznék. Az is lehet, hogy kétlaki életet fogok folytatni. A magyar kapcsolataim szerencsére megmaradtak, lett volna színészi lehetőségem is, de kitűztem magamnak, hogy egy ideig csak az egyetemmel fogok foglalkozni.
Az otthoni környezetben azt tapasztaltam, hogy próbálják dobozokba tenni az embert: vagy színész, vagy filmes lehetsz. Szerintem meg természetes, ha valaki mindkettőt szeretné csinálni.
Miért ne? Nincs olyan, hogy rossz döntés; bármi is lesz, fejlődni fogunk általa.
