​Magyar származású, Berlinben él, és Máltán lesz az első önálló kiállítása – interjú Atau Hámossal

Az interjú eredetileg angolul készült, itt olvasható: Interview with the young tape artist, Atau Hámos

Megmondom őszintén, nem sokat tudtam a tape artról (színes ragasztószalagokkal szobainstallációk, térinstallációk létrehozása – a szerk.), mielőtt a munkáiddal találkoztam volna. Hogy bukkantál rá erre a közel sem szokványos művészeti ágra?

Ugyan művészcsaládból származom, én soha nem akartam az lenni. Mindig sokat sportoltam, fiatalon katonának készültem valamilyen különleges alakulatnál. Már jelentkeztem is, de a szüleim és az akkori barátnőm folyton kérdezgettek: „biztos, hogy ezt akarod?". Akkor azt mondtam:

Rendben, van még két hetem; ha ez idő alatt találok bármi mást, ami jobban szórakoztat, azt fogom csinálni.

Beírtam a keresőbe, hogy „művészeti kollektíva Berlin", és a Tape That jött fel elsőnek. Három hónapos szakmai gyakorlatnak indult, majd két évig náluk ragadtam. Nagyon jó időszak volt, több mint 20 országban dolgoztunk, többek között Japánban, Tajvanon, Kirgizisztánban, Koszovóban, Litvániában, Dániában, Angliában, Franciaországban. Aztán a koronavírus eltörölt mindent, én pedig úgy döntöttem, hogy saját lábra állok.

Az utazást folytatod: júniusban nyílik első önálló kiállításod Máltán, a 2B Galériában.

Szeretném a tape artot a képzőművészeti szcénába, a galériákba vinni. Ez még mindig egy fiatal médium, a gyűjtők sem veszik komolyan.

Sokáig a graffitihez hasonlították, ami menő ugyan, de nem igazán lehet eldönteni, hova is tartozik.

Erősen kapcsolódik a rendezvényekhez és a márkákkal való együttműködésekhez. Elég gyorsan nőtt az ágazat, de még mindig nem érkezett meg a valódi művészeti színtérre. Ezen szeretnék változtatni, ezért felvettem a kapcsolatot egy londoni műkereskedővel, aki ismeri a máltai galériát. A 2B egy egészen friss helyszín, én leszek a második művész, aki kiállít ott. Teljesen szabadon alkothatok, nem leszek korlátozva semmiben.

Odamész hamarabb, és helyszínspecifikus műveket hozol létre, vagy előre elkészített installációkat viszel magaddal?

Nem szokványos installálásban gondolkodok – szeretnék az ottani terekkel dolgozni. Az első gondolatom az volt, hogy csinálok egy szobainstallációt, és azon belül hordozható műveket helyezek el, amelyeket a látogatók megvásárolhatnak, és hazavihetnek.

Először Székesfehérváron találkoztam a munkáddal a top_OS csop_Ort Közösség | Építés című csoportos kiállításán, ahol egy közös installációt készítettél a szüleiddel. Gyakran előfordul, hogy együttműködtök?

Tulajdonképpen ez volt az első alkalom, hogy együtt alkottunk. Különböző színtereken mozgunk: ők médiaművészek, a film és a fotográfia területén alkotnak, én pedig tér- vagy szobainstallációkat készítek, különböző márkákkal és intézményekkel kooperálok.

Hogyan jön létre egy ilyen együttműködés?

Nem mindig könnyű az alkalmazott művészet területén dolgozni. Előfordul, hogy a megrendelőknek szigorú elképzeléseik vannak arról, mit szeretnének, bár nekem eddig szerencsém volt, nagyobb szabadságot kaptam.

A trükk az, hogy a legjobb terved ne dobd be rögtön az elején, mert az első ötletet általában elkaszálják.

A megállapodás mellett mindig megpróbálok valami olyat alkotni, ami kölcsönhatásban van az adott térrel, és a saját kézjegyemet is tartalmazza. Ezek nem múzeumi műalkotások, olyan terekben vannak, ahol emberek dolgoznak, tanulnak, élnek. Nemrég például egy iskolának terveztem szobainstallációt, amely látásproblémákkal küzdő gyermekek tanulási módszereire specializálódott. A célom az volt, hogy az alkotás egyformán izgalmas legyen számukra és a nem látássérült emberek számára. Itt erős színkontrasztokra és nagy struktúrákra volt szükség.

Élvezem a design megközelítést: vannak bizonyos problémák, amiket meg kell oldani. Ez pedig nem működik anélkül, hogy megérteném, mi történik abban a helyiségben.

Ezek az élénk színek és kontrasztok a saját kézjegyednek is tűnnek.

A tape-pel nagyon nehéz színátmeneteket csinálni, én pedig odáig vagyok a kihívásokért. Ezért kezdetben őrülten sok színt alkalmaztam annak érdekében, hogy létrejöjjön a színátmenet, majd ez a stílus fejlődött tovább. Mostanában inkább próbálom kiszűrni a felesleget. Köröket, íves formákat sem könnyű létrehozni ezzel a médiummal, vágással oldom fel az egyenes vonalakat. Szeretem megkérdőjelezni a tape alapelveit.

A műveim kiindulópontja gyakran valamilyen komplex struktúra, amilyre ráközelítek, majd kizoomolok: városi hálózatok, pixelek, az idegrendszer.

Általában intuitív módon dolgozom, így érhetnek meglepetések. Az említett iskolában volt egy akusztikus mennyezet, tele lyukakkal. A tape, amit felragasztottam rá, másnapra levált. Egy stresszes hetet töltöttem azzal, hogy a ragasztással kísérleteztem, vegyszereket kutattam. Nemrég valaki megkért, hogy tervezzek neki egy hajót, ott pedig olyan anyagokkal dolgozom, amelyek nem áznak szét a sós vízben.

Milyen mértékben lehet üzenetet közvetíteni, önkifejezni ebben a műfajban?

Két és fél évvel ezelőtt indítottam el a saját munkásságomat, és először pénzt kellett keresnem. Mostanában kezdett el foglalkoztatni, hogy – ha nem az emberek igényeinek a kielégítése a cél – mit tudok kifejezni a művészetemmel.

Jelenleg a tinédzserkorból a felnőttkorba való átmenet érdekel.

Az elmúlt két évben jöttem rá, hogy menthetetlenül felnövök. Azt hiszem, sok korombeli osztozik az érzéseimben, például a háborútól, a klímaváltozástól és a felelősségvállalástól, a haláltól és az érzelmek kimutatásától való félelemben. Szeretném vizualizálni, hogy milyen felnőni a mostani időkben.

Mi volt a leghosszabb projekt eddig, amin dolgoztál, és az mennyi ideig tartott?

A leghosszabb projektem 9 hétig tartott Hamburgban. Németország második legnagyobb marketingügynökségének saját kreatív iskolája van hat nagy teremmel és egy terasszal, amiket én terveztem. Kimerítő munka volt, egyetlen asszisztenssel dolgoztam.

De néha túl kell lépni a saját határainkon, ha valami igazán különlegeset akarunk teremteni.

Szeretek keményen dolgozni, nagy installációkat létrehozni, de egy intenzív, 7-8 hetes munka után végem van, és 2-3 hét is kell, mire újra összeszedem magam. Azt vallom, hogy a „szenvedés” folyamata és a küzdelmek összekötnek a művészeteddel. Tudom, hogy mennyi fájdalom és mennyi energia ment bele az adott alkotásba, a saját egészségemet is kockáztattam érte, így számomra minden installáció nagy értéket képvisel. Nem végzek félmunkát, vagy belemegyek teljesen, vagy egyáltalán nem csinálom meg.

Ez a maximalizmus a szüleidtől jön?

Úgy nőttem fel, hogy ők állandóan dolgoztak otthon, így ez is lehet az oka annak, hogy másképp állok hozzá a munkához.

Most a hálószobámban van a stúdióm.

Elválaszthatatlan tőlem a tevékenység, amit végzek, nincs is más hobbim, kivéve a sportolást.

Ahogy láttam, workshopokat és csapatépítő tevékenységeket is tartasz. Szóval még ha a tape art eléggé magányos műfaj is, azért néha megosztod egy-egy közösséggel.

Rendszeresen tartok workshopokat egy oktatási központban gyerekeknek és fiataloknak. Szeretek velük kísérletezni – lenyűgöz, hogy mennyi kreativitás van bennük, és egyáltalán nem félnek a kudarctól. Fontos számomra a tudásmegosztás, és hogy valamit visszaadjak a városnak, amitől én is sokat kaptam.

Magyarországhoz mennyire kötődsz?

Apukám budapesti, még a vasfüggyöny idején utazott Nyugat-Németországba, ahonnan soha nem tért vissza.

Gyerekkoromban évente 2-3-szor is megfordultam Budapesten a nagymamámnál. Ő csinálta a legjobb krumplilevest, és emlékszem a Túró Rudira is.

Ő már sajnos nem él, a család ottani része már kicsi. Apukám nem beszélt velünk magyarul, amikor gyerekek voltunk, de az országhoz kötődöm.

Gondolom, most a kiállítás az elsődleges cél, de milyen további terveid vannak még?

Nehéz tervezni az én életmódomban, ahol azt sem tudod, hogy aznap mi fog történni. Lehet, hogy kapok egy hívást, és két hónap múlva Írországba megyek egy 3 hónapos projektre. A terveim között szerepel, hogy másokkal együtt alkossak, a saját márkámon belül. De azt tapasztalom, hogy a korosztályomban nehéz olyan embereket találni, akik igazán elkötelezettek valami iránt. Inkább még tanulnak, vagy járják a világot.

Hosszabb távon, szeretném megtanulni kifejezni magam az alkotásaimon keresztül.

A művészeted vibráló színvilága tele van mozgással, energiával. Jól sejtem, hogy szeretnél hatni ezzel?

Optimista embernek tartom magam, még akkor is, ha túl vagyok már néhány nehézségen, ahogy valószínűleg a legtöbb ember. Nincs érettségim, nem mentem egyetemre, rögtön munkába álltam.

Az alkotások, amiket létrehozok, nagyobbak nálam, beléjük tudok lépni, körbe tudom járni őket.

Számomra a nehézségeken való átjutásról is szólnak. Szeretnék mindenkit arra bátorítani, hogy nézzen szembe a félelmeivel, még akkor is, ha lehetetlennek tűnik legyőzni őket, és csináljon olyan dolgokat, amiket igazán élvez. Különösen igaz ez Berlinre: ez egy nagy játszótér, ahol úgy fejlesztheted magad, hogy közben nem ítélkeznek feletted mások. Nyitottság jellemzi, új ötletek és új koncepciók.