A kelet-boszniai Srebrenica egykor viszonylag békés kisváros volt, ahol különböző etnikai és vallási közösségek éltek egymás mellett. A helyzet Jugoszlávia felbomlásával változott meg gyökeresen. Josip Broz Tito 1980-as halála után a gazdasági válság és az erősödő nacionalizmus egyre mélyebb ellentéteket teremtett a térségben. Az 1990-es évek elején a konfliktusok fegyveres háborúvá fajultak.
Bosznia-Hercegovinában a boszniai szerb erők számos települést támadtak meg, a civil lakosságot pedig tömegesen üldözték el otthonából. Srebrenica hamarosan az egyik utolsó menedékké vált a környék bosnyák lakói számára.
A háború előtt Srebrenicában körülbelül nyolcezren éltek, a környező településekről érkező menekültekkel azonban a lakosság száma mintegy negyvenezerre nőtt. A várost boszniai szerb csapatok vették körül, amelyek rendszeresen tüzérségi támadásokat indítottak ellene. Az élelmiszer, a gyógyszer és más alapvető ellátmány egyre nehezebben jutott be a településre.
A túlélők visszaemlékezései szerint a helyzet annyira súlyossá vált, hogy egyesek tűzoltókészülékekből származó port használtak a kenyérkészítéshez, mert nem jutottak megfelelő sütési alapanyagokhoz. Az ENSZ humanitárius segélyszállítmányokkal próbált enyhíteni a válságon, ám a szárazföldi konvojokat gyakran feltartóztatták. Végül repülőgépekről dobtak le élelmiszert, ami újabb veszélyeket teremtett: a lezuhanó csomagok sérüléseket okozhattak, az éhező emberek pedig kétségbeesetten küzdöttek az ellátmányért.
1993 márciusában Philippe Morillon francia ENSZ-tábornok Srebrenicába érkezett, és a lakosság előtt kijelentette, hogy a város az ENSZ védelme alatt áll. A következő hónapban az ENSZ Biztonsági Tanácsa hivatalosan is biztonságos övezetté nyilvánította Srebrenicát. A döntés reményt adott a menekülteknek, de hamar kiderült, hogy a nemzetközi szervezetnek nincs elegendő eszköze a védelem biztosítására.
Srebrenica védelmét végül holland ENSZ-katonák, az úgynevezett Dutchbat egység tagjai látták el. Főhadiszállásukat a várostól északra fekvő Potočariban, egy egykori akkumulátorgyárban alakították ki, emellett megfigyelőállásokat tartottak fenn az övezet körül. A békefenntartók azonban korlátozott fegyverzettel rendelkeztek, és a szerb erők az utánpótlásukat is akadályozták. Az üzemanyag, az élelmiszer és más felszerelések hiánya egyre súlyosabb problémát jelentett.
1995 nyarára a holland kontingens létszáma is megfogyatkozott, miközben a környező területeken jelentős boszniai szerb haderő állomásozott. Az ENSZ ugyan elvileg igénybe vehette a NATO légi támogatását, az engedélyezési folyamat rendkívül bonyolult volt. A nemzetközi vezetés attól is tartott, hogy a légicsapások megtorlást válthatnak ki a szerb erők részéről, amelyek korábban ENSZ-katonákat ejtettek túszul. Ez a bizonytalanság végzetesnek bizonyult.
A boszniai szerb hadsereg 1995. július 6-án kezdte meg Srebrenica elleni offenzíváját. A Ratko Mladić tábornok irányítása alatt álló csapatok tüzérségi támadásokkal és páncélosokkal közelítették meg a várost. A holland békefenntartók több alkalommal kértek légi támogatást, ám a kérelmeket elutasították, késleltették, vagy adminisztratív problémák miatt nem hagyták jóvá. Közben a szerb erők sorra foglalták el a megfigyelőállásokat.
Július 10-én a holland katonák megpróbáltak védelmi állásokat kialakítani, de a túlerővel szemben nem tudták feltartóztatni az előrenyomulást. A holland parancsnokságon ekkor még abban bíztak, hogy másnap reggel jelentős NATO-légitámadás indul. A segítség azonban nem érkezett meg a várt időpontban.
Július 11-én végül két holland F–16-os hajtott végre korlátozott légicsapást, de ez már nem tudta megállítani a támadást. A szerb erők ráadásul azzal fenyegetőztek, hogy kivégzik a fogságukban lévő ENSZ-katonákat, és tűz alá veszik a menekültekkel zsúfolt potočari bázist, ha a légitámadások folytatódnak. A további légi támogatást leállították. Délután Ratko Mladić bevonult Srebrenicába.
A srebrenicai népirtás egyik legmegdöbbentőbb sajátossága, hogy a történtek egy részéről már az események idején is készültek filmfelvételek. 1995. július 11-én, a város elfoglalása után Ratko Mladić boszniai szerb tábornok kamerák előtt vonult be Srebrenicába. Katonáival kezet fogott, és győzelmét ünnepelte, miközben a civil lakosság kétségbeesetten próbált elmenekülni. Másnap Mladić a potočari ENSZ-bázis közelében összegyűlt menekültek előtt is megjelent. A kamerák jelenlétében édességet osztott a gyerekeknek, és arról biztosította az embereket, hogy nem esik bántódásuk. A valóság azonban egészen más volt. A boszniai szerb katonák ekkor már megkezdték a férfiak és fiúk elkülönítését a nőktől és gyermekektől. Az elhurcolt emberek jelentős részét a következő napokban kivégezték.
A kamerák egy másik megrázó jelenetet is megörökítettek: Ramo Osmanovićot fegyveres katonák arra kényszerítettek, hogy szólítsa elő családtagjait és ismerőseit, és azt állítsa, biztonságban lesznek, ha előjönnek. A felvétel 1995. július 13-án készült. Osmanović és fia, Nermin nem élték túl a következő napokat. A tömeges kivégzések többsége ugyanakkor nem a televízió nyilvánossága előtt zajlott. Az áldozatokat elkülönített helyszínekre szállították, és a gyilkosságok bizonyítékait később tömegsírok áthelyezésével is igyekeztek eltüntetni. A kamerák jelenléte mégis különösen súlyossá teszi a történteket: miközben a szerb katonai vezetés a nyilvánosság előtt a civilek biztonságáról beszélt, több ezer ember sorsa már megpecsételődött.
A város eleste után több tízezer ember menekült Potočari felé, ahol a holland békefenntartók állomásoztak. Körülbelül ötezren jutottak be az egykori gyár területére, további húszezren pedig a bázison kívül rekedtek. A körülmények rendkívül súlyosak voltak. Az embereknek alig jutott víz és élelem, a zsúfoltság pedig elviselhetetlenné vált.
Eközben a boszniai szerb katonák megkezdték a menekültek elszállítását. A nőket, gyermekeket és időseket buszokra terelték, a férfiakat és fiúkat viszont elkülönítették tőlük. A szerb katonák azt állították, hogy a férfiakat háborús bűncselekmények gyanúja miatt akarják ellenőrizni. A valóságban azonban tömeges kivégzések kezdődtek. A foglyokat különböző helyszínekre, köztük iskolákba, raktárépületekbe és mezőkre szállították, ahol szervezetten meggyilkolták őket. A Srebrenicából az erdőkön keresztül menekülő bosnyák férfiak oszlopát is támadások érték. Sokan közülük meghaltak, másokat elfogtak, majd kivégeztek. A népirtás során több mint 8000 bosnyák férfit és fiút öltek meg.
A tragédia egyik legismertebb túlélője Hasan Nuhanović, aki tolmácsként dolgozott a holland ENSZ-kontingens mellett. Munkája révén ő maga a potočari bázison maradhatott, de szülei és öccse nem kaptak ugyanolyan védelmet. Nuhanović többször kérte a holland tiszteket, hogy engedjék családtagjait is a bázison maradni. A kéréseit végül elutasították. Apjának egy ponton felajánlották, hogy maradhat, ő azonban nem akarta magára hagyni feleségét és fiát. Nuhanović végignézte, ahogy családját elvezetik a katonai bázisról. Soha többé nem látta őket élve. A történteket később különösen fájdalmasan idézte fel: miközben családját a halálba küldték, az épület fölött még mindig az ENSZ és Hollandia zászlaja lobogott.
A mészárlás után a boszniai szerb erők megpróbálták eltüntetni a bűncselekmények bizonyítékait. Az áldozatok holttesteit tömegsírokba temették, majd egyes maradványokat később más helyszínekre szállítottak át. Ez rendkívül megnehezítette az azonosítást. Előfordult, hogy egyetlen áldozat földi maradványait több különböző tömegsírban találták meg.
A nemzetközi vizsgálatok, a túlélők beszámolói és a feltárt bizonyítékok végül egyértelművé tették a történtek súlyosságát. A srebrenicai mészárlást nemzetközi bíróságok népirtásnak minősítették. Ratko Mladićot és a boszniai szerbek egykori politikai vezetőjét, Radovan Karadžićot életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.
A srebrenicai tragédia Hollandiában is súlyos politikai és társadalmi válságot idézett elő. Sokan azt kérdezték, hogyan történhetett meg a népirtás egy olyan városban, amelynek lakossága hivatalosan az ENSZ védelmét élvezte. A holland kormány átfogó vizsgálatot rendelt el, amelynek elkészítése hat évig tartott. A több ezer oldalas jelentés megállapította, hogy a holland békefenntartók rendkívül nehéz, katonailag szinte védhetetlen helyzetbe kerültek.
Ugyanakkor azt is vizsgálta, hogy a katonák és feletteseik miért nem jelentették megfelelően azokat a súlyos jogsértéseket, amelyeknek tanúi voltak. A jelentés 2002-es nyilvánosságra hozatala után a holland kormány lemondott. A felelősség kérdése azonban ezzel nem zárult le. Hasan Nuhanović és más túlélők jogi eljárásokat indítottak a holland állammal szemben. Nuhanović családjának ügyében a holland bíróság később megállapította az állam felelősségét azért, hogy hozzátartozóit eltávolították a katonai bázisról, ahol védelmet élvezhettek volna.
A srebrenicai népirtás emléke ma is mélyen megosztja Bosznia-Hercegovina társadalmát. Potočariban emlékhely és temető őrzi az áldozatok emlékét, miközben a környező településeken a történtek megítélése továbbra is éles vitákat vált ki. A népirtás tagadása különösen súlyos probléma. A helyiek arról beszélnek, hogy a fiatalabb generációk egy része az iskolában alig tanul a történtekről, a különböző közösségek pedig gyakran kerülik a témát.
A túlélők számára azonban a tragédia nem pusztán történelmi esemény. Hasan Nuhanović évtizedekkel később is felidézi azt a pillanatot, amikor utoljára látta családját, és azt a kérdést, hogy tehetett volna-e még valamit a megmentésükért. Srebrenica története így nemcsak a háborús bűnök és a népirtás következményeire figyelmeztet, hanem arra is, milyen súlyos ára lehet annak, ha a nemzetközi közösség védelmet ígér, de végül képtelen azt biztosítani.
(Nyitókép, Belső kép 1., Belső kép 2., Belső kép 3., Belső kép 4.)
Olvasd el ezt is!