Centaurinak
Volt egyszer egy ember, akinek nem volt semmije. Még neve sem. Egyedül élt egy hatalmas völgykatlanban, s bár tudta, hogy nem messze tőle mások is élnek, nem kereste senki társaságát.
Őt sem kereste senki, talán nem is tudták, hogy él.
Az embert nem érdekelte, hogyan került a völgykatlanba. Emlékezete szerint mindig is ott élt, és arról, hogy miért van egyedül, sosem gondolkodott.
Tette a dolgát szótlanul. Felkelt, amikor felkelt a Nap, és aludni tért, amikor sötétbe borult a völgy. Amikor vihar támadt vagy hidegebbre fordult az idő, maga eszkábálta kunyhójába húzódott. Nagyritkán hó is esett, ilyenkor lassabban teltek a napok. Ágak mentén kapaszkodva jutott el a folyóhoz, ahol halászni szokott, de hóesésben mintha a halak is mélyebbre húzódtak volna, így alig akadt élelemre. Aztán egyszer csak elállt a hóesés, elolvadt a hó, és minden olyan lett, mint volt annak előtte.
Hogy mit csinált az ember egész nap? Nehéz lesz elmondanom. Látszólag semmi nem történt vele, egyformán teltek napjai. Aki látta őt – mert persze mindig volt valaki, aki meglátta őt a folyó partján, vagy találkozott vele egy szűk erdei ösvényen – meghökkent, és nem mert közelebb lépni hozzá.
edig nem volt benne semmi félelmetes, és fegyverei sem voltak. Mégis, aki csak egyszer is látta, jobbnak találta elkerülni őt. „Az Idegen" – ezt mondták róla, és amikor híre szaladt létezésének, így emlegették mindenütt. De azt senki nem tudta megmondani, hogy mi volt benne annyira idegen.
Mert ember volt ő is, mint a többiek. Megvolt a keze és a lába, a szeme és a szája, s a többi testrésze sem különbözött másokéitól. Ámbár ki tudja… Mintha másképp használta volna őket, mint azok, akik a völgykatlan túlsó oldalán éltek.
Tudta, mire való a láb: arra, hogy elinduljon vele. Tudta, mire való a kéz: arra, hogy utat vágjon vele. S azt is tudta, mire való a szem és a fül: arra, hogy lásson és halljon velük. Csak a száját nem tudta használni. Evett vele, éppúgy, mint mások, noha biztos volt benne, hogy a száj nem evésre való. Ám fogalma sem volt róla, mihez kezdhetne vele. Nem tett mást, csak figyelt, s emlékezetébe vésett mindent, amit látott. Napokat töltött el azzal, hogy a hangyák vonulását leste, vagy a moha növekedését a fák törzsein. Más napokon meg a madarak hangját figyel te, és trilláikat utánozva megtanult beszél getni velük. Rejtett alagutakra bukkant a földben és titokzatos jelekre az égen. Látta megszületni az erdő vadjait és látta meghalni a gyökereiket vesztett fákat. Tudta, mit hoz az erős északi szél, és mit jelent az, ha megfordul a szélirány. Ismerte a halak búvóhelyeit és a madarak követhetetlen útjait. Arról is tudott, amit sosem láthatott. Nem volt szüksége rá, hogy másokkal találkozzon, mert ismerte a nőket és a férfiakat, a gyerekeket és az öregeket, és még a leveleken futkározó apró bogarakat is. A völgykatlanból sem kellett kilépnie ahhoz, hogy ismerje a tengert; s bár sose látta, ismerte a jéghegyeket, a forró sivatagi homokot, a búzamezőket és a bennük pirosló pipacsokat is. Bárhol ült is le, köréje sereglett a világ, hogy szolgálja őt, mint ahogy ő is szolgája volt mindennek.
Így teltek az évek, se nem lassú, se nem gyors egymásutánban. Nem volt két egyforma napja az évnek, mert mindig másképp mozdult a völgy, még a levegő is másképp rezgett nap nap után. Mégis ismerős volt az élet e folytonos változásban, ismerős és félelem nélküli.
Egészen addig így volt ez, amíg egy napon esni nem kezdett az eső. Hatalmas esőcsöppek zúdultak a völgyre, és órák alatt megduzzasztották a folyót. Zuhogott szakadatlanul, és a víz egyre csak emelkedett és emelkedett. Az addig oly szelíd folyó kilépett medréből, és lassan elárasztotta a völgyet. Hamarosan elérte az ember kunyhóját is, és kíméletlenül összedöntötte. Akkor az ember felmászott a legmagasabb fára, de a víz néhány óra múlva a fa törzsét is elborította, s az ember az egymáshoz közel álló fák lombjain átugrálva érte csak el a hegyekbe vezető utat. Menekülnie kellett, s tudta, hogy egyedül a völgykatlant ölelő hegyek menthetik meg. Amint elérte az utat, futni kezdett fölfelé.
Nem volt semmije, amit magával vihetett volna, így eleinte könnyű léptekkel haladt. De a víz gyorsabb volt nála, s a hullámok néhány lépés után már a lábát nyaldosták. Ekkor gyorsabban kezdett futni, és többé nem nézett vissza a völgyre, amely oly sokáig az otthona volt.
A völgyben ezalatt kegyetlen élet-halál harc vette kezdetét. Fuldokló emberek és állatok próbáltak megkapaszkodni a sodródó fák ágaiban vagy az összedőlt házak gerendáiban, és kétségbeesett kiáltások hasították a levegőt. A völgykatlan túlsó oldaláról halálsikolyokat sodort a szél, és amikor az ember hallotta ezt, arra gondolt, hogy meg kell mentenie a többieket.
Ahogy fölért a hegy tetejére, látta, hogy a völgy, mint egy hatalmas tál, lassan megtelik vízzel. Vele szemben, a másik hegy csúcsán, több száz ember szorongott. Az eső azonban szünet nélkül zuhogott, és a víz tovább emelkedett, könyörtelen gyorsasággal nyelve el minden útjába kerülő szárazföldet, nem kímélve sem embert, sem állatot.
Víz volt mindenütt, és a víz alatt mindaz, ami egykor az élet forrása volt. Az ember hallotta a vízbe zuhanó asszonyok s gyerekek zokogását és a férfiak átkait, s már tudta, mit kell tennie. Azt, amit addig még soha. Megnyitotta száját és mesélni kezdett. Történeteket mondott a felkelő Napról, a sötétbe boruló völgyről, a viharról és a hóesésről. És minden történet, ami a száján kihullott, földdarabbá változott a hatalmas tálban. És amikor az ember látta, hogy történetei megszilárdulnak a háborgó hullámokon, tovább mesélt. Mesélt a hangyák útjairól, a mohák növekedéséről, a madarak énekéről és a szél irányairól. És történetei nyomán a földdarab növekedni kezdett, és minden kimondott szó mentőöv volt a hegyen kuporgóknak.
A férfi csak mesélt és mesélt. A levegőbe kiáltotta a jéghegyeket, a forró sivatagi homokot, a búzamezőket és a piros pipacsokat. S a történetek lassan szigetet formáztak ott, a két hegycsúcs között, a szakadó és reménytelen eső mindent beborító szürkeségében.
Az ember azóta is ott áll a hegy csúcsán, és mondja a történeteket, és jaj nekünk, ha egyszer abbahagyja, mert a történetek nélkül inogni kezd majd a sziget, s nem lesz többé hely, ahová biztonsággal léphetünk.
