Az aztékok magas szinten űzték a zajkeltő hangszerek készítését: kagylóhéjakat használtak a szertartásokhoz, okarináikat az állatok röfögéseinek utánzásához, hogy szarvasokat csalogassanak, fuvoláikat pedig a hagyományos zenei szórakoztatáshoz. Egyes kutatók szerint a hangokat még a fizikai és mentális betegségek kezelésére is használták.
De a legérdekesebb eszköz, amelyet létrehoztak, az az azték halálsíp volt.
Pszichológiai hadviselés
Képzeljük el, hogy egy háborúra készülünk, ahol lélekben már felkészültünk szembenézni az ellenséggel is. Több száz ló hangja vágtat felénk egy domb mögül, majd elkezdődik az a bizonyos üvöltés, ami úgy hangzik, mintha egy sereg élőhalott tartana felénk, akik torkuk szakadtából üvöltenek.
Ezt érte el az azték halálsíp. A másik fél azt gondolta, hogy emberekkel fog harcolni, de amikor megszólalt a síp, ezernyi hulla kínzó sikolyával találták szembe magukat. Hihetetlenül hangzik, de elég csak megnézni ezt a gyors videót:
Manapság már csak másolatokat lehet találni, de Xavier Quijas Yxayotlnak köszönhetően meghallgathatjuk egy valódi halálsíp hangját. A videóban elmagyarázza, hogy sípot ünnepségeken és más szertartásokon is használták, de valódi céljuk a pszichológiai hadviselés volt, hogy felőröljék az ellenfél katonai erejét a harc megkezdése előtt.
A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy azték harcosok százai játszottak egyszerre a hangszereken, borzongást keltve a gyanútlan ellenségben.
De nem csak csatákra és a halottak ünneplésére használták őket, hanem valószínűleg emberáldozatok során is, hogy segítsék az áldozat lelkét átkelni a túlvilágra – az aztékok hite szerint a feláldozott embereket és az elhunyt ellenségeket egyaránt tisztelni kell, és segíteni kell az alvilágba való utazásukat.
A halálsíp felfedezése
Sokáig senki sem vette a fáradságot, hogy konzultáljon tényleges azték felmenőkkel rendelkező emberekkel, így amikor 1999-ben először találkoztak a régészek ezekkel a koponya formájú sípokkal, nem sokat jelentőséget tulajdonítottak nekik.
Kezdetben azt feltételezték, hogy játékokról vagy dísztárgyakról lehet szó, ezért nem is foglalkoztak velük. Pár tanulmány azért született az alakjukról, méretükről, koponyához való hasonlóságukról és a tetejükön elhelyezett lyukról.
Végül azért valakinek eszébe jutott belefújni a lyukba, ami már a történészek és a zenészek figyelmét is felkeltette.
Most, hogy a kutatók már tudják, mit kell keresniük, többet is találtak az évek során, de még így sem túl sokat; a legtöbbjüket múzeumokban tárolják.
(Via)
