Míg a legtöbben azt kérdezik: „mit tegyek?", amikor az etikáról gondolkodnak, sok filozófus úgy közelíti meg a kérdést, hogy „milyen embernek kellene lennem?". Ezek a gondolkodók gyakran az erényetika felé fordulnak a válaszokért. Arisztotelész pedig, – minden idők egyik legnagyobb hatású filozófusa – az erényetika átfogó rendszerét dolgozta ki, amelyből ma is tanulhatunk.
Mik azok az erények?
Arisztotelész az erényeket jellemvonásoknak és a cselekvésre való hajlamnak tekinti, illetve szerinte nincs semmi az emberi „természetben”, ami nem válhatna erénnyé és semmi nincs a természetben, ami ne lehetne az erény forrása Gyakorlással és erkölcsi példaképek másolásával sajátíthatjuk el, így sikerül az erényt magunkévá tenni. A mértékletesség gyakorlásával válunk mértékletesekké, a bátorság gyakorlásával bátrakká, és így tovább. Végül az erény szokássá válik.
Mik az arisztotelészi etikai erények?
- Bátorság: A bátorság a középhatár a gyávaság és a vakmerőség között, középhatár a félelem és a biztonság érzése között.
- Mértékletesség: A mértékletesség a gyönyörökkel szemben középhatár, az érzelmekre és a fájdalmakra vonatkozik, de valójában az előbbire korlátozódik. Fontos különválasztani a testi gyönyöröket az érzelmi gyönyöröktől, mert a középhatár nem azonos a két esetben.
- Szemérmesség: A szemérmességet Arisztotelész inkább érzelemnek tekinti, mintsem alkatnak. Olyan valami, mint a veszélytől való félelem. A szemérmesség csak a fiatalkorúaknál erény az öregeknél nem. Egy rendes ember jelleméhez nem tartozhat szégyenérzet.
- Nemes becsvágy: A nemes becsvágy olyan emberekben van meg, akik nagy dolgokra tartják magukat érdemesnek, és azokra valóban érdemesek is. A két szélsőség pedig: felfuvalkodott és a kishitű. Ezt az erényt, a nemes becsvágyat tartja Arisztotelész a többi erény koronájának. A büszke embertiszteletet parancsol, de a kitüntetéseknek csak módjával örvend, hiszen csupán azt kapta ami kijár neki.
- Becsvágy: A becsvágyó ember magasabb fokon áll mint a kishitű. A becsvágyó ember törekvése arra irányul, hogy a kitüntetéssel és a meg nem becsüléssel szemben, helyes magatartást mutasson. A becsvágyó ember a kitüntetést keresi.
- Szelídség: Centrum az indulatok tekintetében. Túlzásba menő formája a dühösség, hiányosságba menő formája a halvérűség. A szelíd szó olyan embert jelöl, akit nem nyugtalanít indulat, és akit nem szenvedély vezet, és csak addig tart haragot, amíg ezt az adott szituáció megkívánja.
- Kedvesség: A házsártos és az összeférhetetlen origója. Mindig egyformán viszonyul ismerősökhöz és idegenekhez egyaránt, mindig azt fogadja illetve utasítja el, amit kell.
- Igazmondás: A nagyzoló és a szerénykedő közötti állapot, azonban a két szélsőség közül inkább a nagyzoló a rosszabb. Az embernek mindig az igazat kell állítania magáról, sohasem túlozva vagy szerénykedve, mert aki az igazságot szereti, az akkor is igazat mond, amikor ez nem fontos.
- Szellemesség: A szellemesség a bohóckodó és a rideg stílus közé sorolható. A szellemes ember jellemzője a tapintatosság is, mindig csak olyasmit beszél, illetve hallgat meg, ami tisztességes. Azonban nem minden embernek ugyanaz a tisztességes és a kedves.
- Igazságosság: A korabeli görög társadalmi életben a kodifikált jog szerepe - összevetve a római társadalommal - minimális volt, a jogszerű ügyletek és viselkedés garanciája az erkölcs volt, mégpedig az igazságosság. Az igazságosság a törvényeknek való engedelmességet jelentette. Az igazságosság szó eredeti jelentése: „aki figyelembe veszi a szokást és a szabályt”. Arisztotelész az ilyen embereket nevezi igazságosnak, amelynek alapján az emberek, helyes cselekedeteket hajtanak végre.
- Nemes lelkű adakozás: Ez az erény az anyagi javak terén levő középhatár. A nemes lelkű adakozó annyit ad amennyit, akinek és amikor kell, fontos hogy megkülönböztessük a tékozló embertől, aki ha kell, ha nem adakozik. A rendes emberek szívesen teszik, akinek azonban az adakozás kellemetlen érzést okoz, az nem nevezhető nemes lelkű adakozónak.
- Áldozatkészség: Azok a pénzáldozatok, amelyeket, a köztiszteletet érdemlő szolgáltatásokra ajánlunk, mint az építkezések és az istenekkel kapcsolatos költségek, vallásos szertartások. Ennek is van túlzása: a pöffeszkedés, amikor az ember kis költséget igénylő dolgokra is sokat ad. A másik túlzás a szűkkeblűség, az ilyen ember mindig tétováz, hogyan kerül neki valami kevesebbe.
