Az Alice Csodaországban cselekménye eredetileg egy hajókiránduláson elmesélt történetből nőtt ki, amit Charles Lutwidge Dodgson, vagyis Lewis Carroll talált ki ismerősének, Alice Liddellnek és testvéreinek. A könyv 1865-ben jelent meg, és szinte azonnal sikeres lett, komolyabb támadások csak a 20. században érték.
Kínában például 1931-ben került feketelistára. A döntést azzal indokolták, hogy az emberi tulajdonságokkal felruházott állatok sértették a korabeli hatóságok vallási és erkölcsi felfogását. A tiltás logikája hasonlított ahhoz, amivel más gyerekirodalmi műveket, például a Micimackót is támadták: a beszélő állatok egyes értelmezések szerint felborították az ember és az állatok közötti hierarchiát.
Az Egyesült Államokban az 1960-as évektől időről időre más okból került célkeresztbe a könyv. A vízipipázó hernyó és a méretváltozást eredményező gomba miatt egyesek a droghasználat népszerűsítését látták benne. Ez az értelmezés azonban erősen olvasói projekciókra épül, hiszen Alice a történetben egy álomszerű világ szabályaihoz próbál alkalmazkodni, ahol a méretváltozás a továbbjutás feltétele, nem pedig a kábítószer-használat tudatos népszerűsítése.
A legfurcsább történet New Hampshire-hez kötődik, ahol 1900-ban állítólag az állami iskolákból is száműzték a könyvet, arra hivatkozva, hogy az maszturbációt és a szexuális fantáziákat népszerűsít annak ellenére, hogy a szövegben erre nincs valódi bizonyíték. Valószínűbb, hogy a gyanakvás inkább Dodgson személyes életével, a Liddell-családhoz fűződő kapcsolatával, fiatal lányokról készített portréfotóival és azzal a máig homályos ténnyel függött össze, hogy később kitiltották a Liddell-házból. Alice és testvérei ugyanakkor soha semmivel nem vádolták az írót.
A mű körüli viták azért is érdekesek, mert a könyv valóban tele van nyugtalanító motívumokkal, csak éppen nem azokkal, amelyek miatt rendszerint támadták. Alice szinte végig szorong: attól fél, hogy valaki meghalhat miatta, hogy ő maga megszűnik létezni, vagy hogy nem tud eligazodni Csodaország bizarr szabályai között. Már a nyúlüregben zuhanva is azon aggódik, nehogy leejtsen egy befőttesüveget, és azzal megöljön valakit odalent.
A történetben folyamatosan jelen van a fenyegetés, a logikai csapda és az erőszak árnyéka. A Szívkirálynő visszatérő lefejezési parancsai, a szereplők körkörös érvelései, a rejtvényszerű párbeszédek és Alice testének állandó változásai mind egy olyan világot rajzolnak ki, amely egyszerre játékos és nyomasztó. Ezeket a későbbi tiltások és viták gyakran háttérbe szorították, és inkább olyan részletek botránkoztatták meg őket, mint a dohányzó hernyó vagy a gomba.
A regény egyik legerősebb olvasata szerint Alice története a gyerekkorból a felnőtt lét felé tartó szorongásokról szól. A kislány próbálja megérteni azokat a szabályokat, amelyek még idegenek számára, miközben aggódik az emlékezete miatt, önmagát fegyelmezi, amikor sír, és végül szembeszáll egy hatalommal, amelyről felismeri, hogy „csak egy pakli kártya”. Mindez a kamaszkor és a felnőtté válás bizonytalanságait is előrevetítheti.
A Disney1951-es animációs változata után sok feldolgozás már nem kedves, tanulságos gyerekmeseként kezelte a történetet. Csodaország idegen logikája, a test torzulása, a szabályok kiszámíthatatlansága és a gyermeki képzelet fékezhetetlen ereje mind olyan elemek, amelyek könnyen átvezetnek a félelmetesebb értelmezésekhez. A következő nagyobb adaptációk között egy Sabrina Carpenter főszereplésével készülő zenés film is szerepel.
Az Alice Csodaországban tiltásai és újraértelmezései végső soron arra vezethetők vissza, hogy minden korszak a saját félelmeit látja bele a történetbe. Hatása ráadásul túlnőtt az irodalmon. A számtalan film, játék, zenei utalás és művészeti feldolgozás mellett egy ritka neurológiai jelenség is a mű után kapta a nevét. Az Alice Csodaországban-szindrómával diagnosztizáltak torzulva látják saját testüket, mozgásukat vagy környezetüket, és azt is érezhetik, hogy az idő túl lassan vagy gyorsan telik.
(Medium)
Olvasd el ezt is!