1998 őszén startolt a Hamu és Gyémánt magazin az első lapszámok stílusa ma már nagyban eltér a napjainkban megszokottaktól, a '90-es évek nosztalgiáját azonban kár lenne letagadni. Legújabb cikksorozatunkban közösen elevenítjük fel régi olvasóinkkal az elmúlt évtizedeket, az újaknak pedig megmutatjuk, hogy a világgal együtt mekkora változáson is mentünk keresztül – mindezt az akkori interjúalanyaink segítségével.


A sorozat második részében ismét megkerülhetetlen tényező a sport. Nem kell megijedni: ahogy Kovács „Kokó" Istvánnál, úgy ez Csisztu Zsuzsánál is lényegesen túlmutat önmagán. Felsorolni is nehéz, hogy az elmúlt harminc évben mi mindenben vett és vesz részt az egykori tornászbajnoknő. A ma már természetesnek gondolt sikere a '90-es években közel sem volt egyszerű. Akkoriban a férfiak játszóterének gondolt televíziós sportéletbe követelt magának helyet nőként.

Az 1999 nyarán készült interjúnkban már túl volt a „nehezén", de az út egyáltalán nem volt kitaposva. Csisztu Zsuzsával nosztalgiáztunk.

Hamu és Gyémánt

Gonosz kérdés: megvan még a magazin?

Hogyne. Sőt! Le is van fűzve. Édesanyám – aki sajnos már hosszú ideje nincs köztünk – önként vállalt kötelezettsége volt akkoriban, hogy gyűjtögette az anyagokat, és gyakorlatilag egy komplett albumot vezetett rólam. Én pedig külön őrizgettem a fotózásról maradt képeket. Szeretem őket.

Miért?

Az egész fotózás hangulata tisztán bennem él. Ritkán emlékszem ennyire részletesen rájuk, pláne 22 év távlatából. Rövid, hátranyalt haj, kalap, egyik kezemben pezsgő, másikban szivar. Ilyen helyzetben azóta sem látott senki!

Ezek szerint mégsem állt tőled annyira távol a szivarozás kultúrája.

Valóban nem. Én amúgy Kubában ismerkedtem meg a szivar életérzésével, versenyzőként és újságíróként is jártam ott, és mivel az egész ország egy nagy humidor az állandó magas páratartalom miatt, egy klassz vacsorát követően ez – már a versenyzői éveim után – nem tűnt szokatlan élménynek. A fotózáson persze nem a kubai fülledt hangulatot akartuk újrateremteni, épp ellenkezőleg:

egy elegáns, már-már egy női James Bond karaktere ugrott be ott nekünk a kellékek és az öltözet láttán.

Nagyon izgalmasnak találtam a szándékosan bemozdulós fotókat is, emlékszem többször is nekifutottunk, hogy mi lesz belőle, de a estélyiruhás, pezsgős, kalapos outfit, és a kicsit durcás arckifejezés nekem egy tökéletesen új szerep volt, és bevallom egy picit színésznőnek érezhettem magam a fotózás erejéig.

Csisztu Zsuzsa az ország első és addigi egyetlen női sportriportere a képernyőn, amivel sporttelevíziós történelmet írt.
Azóta összesen 8 olimpián járt, több száz világversenyen dolgozott, mint újságíró és több ezer óra élő adást tudhat a háta mögött sport és nem csupán sport témájú műsorokban. Emellett számos jótékonysági szervezetnél és alapítványnál vállal karitatív munkát. Többek között a Transzplantációs Alapítvány és a Sharity, vagyis a Tiszta és Transzparens Adakozás nagykövete. Saját adást indított Csisztu Sport Cast (CSC) néven, melynek producere és műsorvezetője. 2020 Január 7-én megszületett saját Youtube-csatornája, a Csisztu Channel.

De a szivarozás továbbra sem vált mindennapossá.

Bár sosem cigarettáztam és a szivarozás sem volt jellemző az életemre, mégis magával az életérzéssel továbbra sincs semmi bajom. Nem tartom ördögtől valónak, ha mondjuk egy évben egyszer, egy olyan összejövetelen, ahol előkerül egy jó minőségű szivar, akkor az ember pár slukk erejéig élvezze azt. Ahogy akkor, most is inkább egy gasztronómiai élménynek tartom a szivarozást, nem pedig a dohány füstjéért vagy az addikció miatt. Egy kitűnő vacsora végéhez abszolút tud passzolni.

A '90-es évek kissé hedonista filozófiájához mindenképpen jobban illett, és bevallom, nekem is csodás emlékeim vannak azokból az évekből. Az meg igen mókás, hogy még bőven akadtak hatalmas válltömések a ruhákban, de mi, itt a fotózáson az örök elegancia jegyében választottunk öltöztet és őszintén szólva a korszakban akkor igen bátor döntésnek számító rövid hajamat is kedveltem, amit az azóta is tűzön – vízen át velem tartó fodrászom, Papasz Vasziliosz mesterfodrász vágott nekem.

Hamu és Gyémánt

Ha már szóba hoztad a 1990-es éveket. Az évtized legelején kerültél ki ösztöndíjasként az Egyesült Államokba, ahol nemzetközi kapcsolatok mellett televíziózás szakon tanultál. Mekkora változás volt mindez az akkori Magyarországhoz képest?

Az tényleg egy kultúrsokk volt.

Nem abban az értelemben, hogy egy gazdagabb kultúrával találkoztam volna. A rendszerváltás határán voltunk akkoriban: ott pedig egy teljesen más környezet, egy teljesen más világ fogadott. Az egész egyetemi közeg megdöbbentett, hiszen ennek a fajta egyetemi sportolásnak idehaza híre-hamva nem volt. Hiába lettem hamar elismert sportoló, a hiányérzet, a honvágy, és a nyelvvel való kezdeti nehézségek eleinte sokkoltak. Az viszont tagadhatatlan, hogy az életemnek egy meghatározó része volt az a pár év.

Hogyan fogadtak?

Amikor kiérkeztem még nagyon sokan a vasfüggöny túloldalára helyeztek a térképen. Meglepő volt, hogy voltak olyan diáktársaim, akik annyira beleásták magukat az európai rendszerváltásokkal kapcsolatos történésekbe, hogy sokkal többet tudtak róla, mint én, aki onnan jöttem.

Hamu és Gyémánt

1992-ben tértél haza, ekkor még gyerekcipőben járt a magyar televíziózás. Hogyan élted meg szakmailag?

Fel sem fogtam, hogy a jelenlétem mennyire szembe megy az akkori mainstreammel: egy nő a sportműsorokban! A torna és a műkorcsolya kommentálása még csak-csak, de amikor elkezdtem NB1-es eredményeket és a totót beolvasni – gondolhatod milyen névtelen olvasói leveleket kaptam.

Mindig ennyire „mindenevő" voltál?

Igen, ez részben Vitray Tamásnak köszönhető: a Telesport mellett szabad kezet adott annak, akinek volt ambíciója átdolgozni más műsorokba, nekem pedig volt. Úgy hangozhat, mintha csak belekóstoltam volna mindenbe, pedig ezek nagyon alapos munkák voltak akkoriban, az Ablak című műsortól kezdve a Natúra magazinon át a Vasárnap délelőttig. Rengeteget tanulhattam. A különböző feladatim mindig tovább formáltak engem, és maga az újságírói kíváncsiság az, ami a fő mozgatórugója volt ennek.

Pontosan mikor kerültél Vitray Tamás látókörébe?

1988-ban hirdették meg a Pályabelépő című pályázatot. Én még versenyzőként a szöuli olimpián vettem részt, és anyukám a tudtom nélkül jelentkezett a nevemben, amin később jól össze is vesztünk, azóta már persze örökre hálás vagyok érte.

Végül a több száz jelentkező közül beverekedtem magam a legjobb tíz közé. Így kezdtem el kisebb-nagyobb szakkommentátori feladatokra felkérést kapni; de az élet úgy hozta, hogy felvettek Amerikába, és gyakorlatilag eltűntem. Évekkel később, '92-ben, amikor megírta a sajtó, hogy nem leszek ott az olimpián, megszólalt a telefonom:

„Itt Vitray Tamás, szia Zsuzsikám!".

Így mégis kint lehettem a barcelonai olimpián, de már mint szakkommentátor, majd október elsején elkezdtem dolgozni a Telesportban.

Hamu és Gyémánt

A névtelen levelekről már meséltél. A sportolók hogyan fogadták, hogy nőként odakerültél?

A sportvilág nagyon hamar befogadott. Gondolj bele! Ezekkel a sportolókkal együtt örültem, sírtam. Közel voltam hozzájuk korban és emlékekben, és riporterként is pontosan át tudtam érezni az örömüket vagy csalódottságukat. A „mi kutyánk kölykének" kezeltek, és ez rengeteget jelentett a későbbiekben.

Részlet az 1999-ben készült interjúból:

Mi az, amit a leginkább szeretnél, ha mondanának rólad?

Az, hogy korrekt vagyok.

A kollégák?

Volt ilyen is, olyan is. Szépen lassan kezdte a szakma is elfogadni a jelenlétemet, de ehhez az kellett – és a mai napig az kell –, hogy szakmailag kikezdhetetlenül felkészült legyen az ember. A szubjektivitással sokáig nagyon nehéz volt együtt élni – rengeteg előítélettel kellett akkoriban megküzdeni, voltak bőven átsírt éjszakáim, pedig nem vagyok egy sírós alkat.

De úgy érzem szakmailag sikerült bőven túllépnem azt a kategóriát, hogy korrektnek tartsanak.

Ma már talán bátrabban mondom azt, hogy a női kollégák előtt is taposva az utat, sikerült az egész jelenséget elfogadtatnom.

Részlet az 1999-ben készült interjúból:

Magabiztosabb lettél?

Talán... Picit... Így is rengeteg bennem a bizonytalanság, kétség, de nyitottabban vállalok, többféle a megmérettetés, a kihívás.

Visszatekintve, miben változtál a legnagyobbat?

A legeslegnagyobb változás, hogy éppen készülök a fiatalabb, nyolcéves kisfiam születésnapjára. A családom, mint bázis rendkívül fontos az életemben, férjem, Dr. Ketskés Norbert és a fiaink, Krisztián és Adrián a mindent megelőző prioritást jelentik számomra.

Emellett az az út, amit bejártam elég széles spektrumon helyezkedik el. Azokat a tapasztalatokat, amit akkoriban átéltem, ma már szeretném beforgatni, és más hasznára fordítani, ahogy igyekszem is ezt tenni a Magyar Sportújságíró Szövestég Alelnökeként, vagy a Nemzetközi Szövetség, az AIPS Végrehajtó Bizottsági tagjaként – amellett, hogy még én is tele vagyok tervekkel.

Azt gondolom, hogy ma már sikerült elérnem egy olyan státuszba, amikor már nem kérdés, hogy egy nő lehet ebben a műfajban rátermett és szakmai.

Ugyanis a teljesítménynek nincs neme.

Kétszer is elesett, de elsőként futott le robot 5 kilométert

A robot lényegében csak lábakból áll.
TOVÁBB OLVASOM ÖSSZEOMLÁS
A figyelmetekbe ajánljuk