Mit jelent a művészet valaki számára, aki annak szinte valamennyi ágában alkotott már? Mit gondol a jelenkori magyar kultúráról az egyik meghatározó alakja, aki a hatalma helyett a felelősségét tartja fontosabbnak? A Hamu és Gyémánt magazin aktuális lapszámában megjelent Káel Csaba-interjúból mutatunk ízelítőt.
Sok száz reklámfilmet forgatott, számos operát rendezett, a Müpa vezérigazgatója, filmügyi biztos, és még sorolhatnánk – kétségtelenül színes életpálya. Ha egy liftbeszélgetésben röviden össze kellene foglalnia, ki is Káel Csaba, mit mondana?
Nehéz kérdés, de talán azt mondanám, hogy Káel Csaba egy olyan ember, aki nagyon sokat álmodott, és az álmai közül sok meg is valósult. És ez szerintem egy nagyon nagy ajándék – nemcsak szakmailag. Van három gyermekem, szóval globálisan is hálás lehetek a sorsnak.
Mit jelent ebben az életútban a Kossuth-díj?
Ez nagyon komoly kitüntetés, egy nemzeti közösség elismerése, nagyon komolyan kell venni, mert fantasztikus elődök kapták már meg, és fantasztikus utódok fogják majd megkapni. Azt hiszem, ez a díj annak szól, hogy az ember az életében milyen értékeket tudott felmutatni és közvetíteni. Mert végső soron az a cél a művészetben, hogy valamit átadjunk a világ szebbik feléből.
Teher?
Persze, de nem úgy, ahogy gondolja. Inkább az jutott eszembe, hogy (sajnos) már elég idős vagyok, hogy megkapjam ezt a díjat (nevet). De nem csinálok ebből viccet, a felelősség mellett ez a díj alázatra is tanít.
Persze fontos az alázat, de azt azért kijelenthetjük, hogy Káel Csaba ma, a hazai kulturális életben egy nagy hatalmú ember. Kijelenthetjük?
Nem szeretem a hatalom szót. Bár a rendezőkre igaz, hogy a pozícióval hatalom is jár, hiszen végső soron ők mondják meg, hogyan jutunk el A pontból B pontba, és ugyanez igaz az építészetben, illetve sok más szakmában is. Mégis abban hiszek, hogy sokkal inkább felelősség ez, mint hatalom.
Hamu és Gyémánt / Sárosi Zoltán
Ha már szóba került az építészet: előbb mérnöki diplomát szerzett, majd elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolán a film- és tévérendezői szakot. Az én fejemben ez a két szakma nagyon távol áll egymástól. Hogyan áll mindez össze egy személyben? Ugyanezt a kettősséget vagy párhuzamot érzem a jelenben is. Operarendezőként, intézményvezetőként, és a mozgóképipari fejlesztésért felelős kormánybiztosként is dolgozik... Egy személyben kell művésznek és menedzsernek lennie.
Azt hiszem, a menedzserséget nem tudnám csinálni, ha nem lenne mérnöki diplomám. A Műszaki Egyetem zseniális intézmény volt, ahol megtanultam struktúrákban gondolkozni. Egyébként a rendezés is hasonló gondolkozást igényel, mindkettő fantasztikus, rendszerlátást igénylő, teremtő szakma. Egyébként nem ritka a párosítás: például a kiváló rendező, Eisenstein építészmérnöknek tanult, Latinovits Zoltán is építészmérnök volt…
Azért egészen más céget vezetni, mint rendezni, vagy nem?
Igen, mert a cégvezetésben a stratégiai szemlélet fontossága mellett van egy plusztényező: itt 365 napot együtt vagyunk, a rendezés sokkal rövidebb időtávot ölel fel. Mindkettőnél a maximum az elvárás, de például itt, a Müpában, sokkal többet kell a csapattagok örömével, bánatával, problémáival, mindennapjaival foglalkozni, mint egy rendezés során. Az azonban mindkét esetben kulcsfontosságú, hogy hogyan motiválunk egy csapatnyi kiváló szakembert, annak érdekében, hogy közös célok és vízió mentén teljes elkötelezettséggel dolgozzanak, alkossanak, mégpedig úgy, hogy a lehető legjobban kibontakoztathassák a tudásukat és tehetségüket. Ebben hasonlít a két feladat.
De akkor a rendezés valamivel „könnyebb" munka?
Ezt nem mondanám, mert ott viszont nagyon rövid időn belül kell a legjobbat kihozni a színészekből. Az adott pillanatot kell olyanná varázsolni, hogy az egyszeri és megismételhetetlen legyen, a színpadon és a vásznon is.
Ha már legjobb pillanatok: van a pályájának kedvenc időszaka? Van kedvenc film-, reklám-, operarendezése az elmúlt 30 évből? Egyáltalán lehet ilyet mondani?
Ezzel kicsit úgy vagyok, mint amikor apukát megkérdezik, melyik gyerekét szereti a legjobban. Van egy standard válaszom: mindig az, amit éppen csinálok. De ez csak félig igaz, mert persze vannak, amelyekre különösen büszke vagyok. Ilyen például az, amikor a főiskola második évében csináltam a vizsgafilmemet, és felkértem hozzá egy szerepre Marcello Mastroiannit. Az olyan csoda volt, ami még ma is szinte hihetetlen. Elképesztő szerencsém volt, mert Sándor Pál éppen itt forgatta vele a Miss Arizonát, és mivel Ragályi Elemér, a film operatőre volt az operatőr osztályfőnököm, megkértem, hogy segítsen nekem, ugyanis lenne egy epizódszerepem a mester számára. Egyébként nagyon sok ilyen van, itt ülnénk reggelig, ha elkezdenék mesélni…
Kíváncsi vagy a folytatásra? A teljes cikk a Hamu és Gyémánt aktuális lapszámában olvasható. A magazin megvásárolható a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető és előfizethető közvetlenül a kiadótól és digitális változatban is beszerezhető.
Szerző: Schilling Tamás
