A szósz, ami tévedésből lett világhírű: így született meg a Worcester
Kevés olyan mártás létezik, amelynek története annyira kalandos és egyszerre annyira homályos lenne, mint a Worcester-szószé. A 19. század elején még senki sem sejtette, hogy egy poros angliai patika mélyén egy véletlen kísérlet éppen egy olyan ízt hoz majd létre, amely később nélkülözhetetlen lesz a steakek, raguk, koktélok és grillszószok világában.
A TastingTable összeállítása szerint az egész 1835-ben kezdődött, két angol gyógyszerész, John Wheely Lea és William Perrins laborjában. Egyes elbeszélések szerint a két férfi olyan szószt próbált meg elkészíteni, amelyet egy Indiából hazatérő brit nemes kért tőlük – más történetek azonban azt állítják, hogy a nemes felesége vágyott mindennél jobban egy curryhez hasonló ízre. Bárhogy is történt, a végkifejlet messze túlnőtt az eredeti megrendelésen.
A férfiak összeállítottak egy egészen szokatlan elegyet: árpamaláta-ecet, melasz, cukor, só, hal, tamarindusz, hagyma, fokhagyma és különféle fűszerek kerültek a keverékbe. A végeredmény azonban olyan mellbevágóan erős szagú és ízű lett, hogy Lea és Perrins nem is tartották fogyasztásra alkalmasnak. A legenda szerint a rosszul sikerült kotyvalékot félretették, és egyszerűen betolták a szekrény mélyére – ahol 18 hónapig pihent.
Amikor másfél évvel később újra előkerült a palack, valóságos csoda várta őket: a szósz kellemetlen élét elveszítve mély, komplex, fermentált aromát kapott, amely teljesen különbözött attól, amit eredetileg készítettek. Így született meg a ma is ismert Worcestershire-szósz. A gyógyszerészek 1837-ben elkezdték árusítani a szószt, amelyet a brit hajóutakra is magukkal vittek a tengerészek – a palackokat a biztonság kedvéért papírba csomagolták, hogy kibírják a szállítást. 1839-ben pedig már az Egyesült Államokban is megjelent a termék, és innen gyakorlatilag megállíthatatlanul tört a világhír felé.
A Worcester-szósz egyik titka éppen az, hogy rengeteg a kérdőjel körülötte: a hivatalos receptet a mai napig őrzik, az összetevőlista pedig csak a főbb elemeket sorolja fel, miközben a pontos fűszerkombináció szigorúan titkos. Még azt sem tudni biztosan, hogy tartalmazott-e eredetileg szójaszószt, ahogy a történetben szereplő brit nemes kiléte is vita tárgya. Nem véletlenül vált a Worcester a gasztrokultúra egyik legtitokzatosabb elemévé.
A siker hatására persze a hamisítók is gyorsan megjelentek. A 19. század közepén például a Courtenay & Co. nevű cég azt állította magáról, hogy ők az egyetlen eredeti készítők, és hogy ők szabadalmaztatták a szószt – ami természetesen nem volt igaz. Lea és Perrins nem tudták levédetni saját találmányukat, így rengeteg utánzat jelent meg a piacon. Az eredeti mégis megőrizte tekintélyét, és 1904-ben királyi elismerést is kapott, ami azt jelentette, hogy rendszeresen szállították belőle a brit uralkodócsaládhoz.
A Worcester ma már világszerte több mint 130 országban kapható, és bár számos változat létezik – az amerikai recept például gyakran édesebb és sósabb, és más típusú ecetet használ –, az alapötlet ugyanaz maradt: egy intenzív, sós-savanykás, umamival teli szósz, amely egyszerre egzotikus és tökéletesen univerzális.
Olvasd el ezt is!