Gasztroérdekesség: a szerzetesek soha nem itták, mégis róluk nevezték el a cappuccinót

A mai cappuccino története egészen a 18. századig követhető vissza. Európában ekkor még a török stílusú kávéfőzési módszer volt általános: a vizet és az őrölt kávét gyakran cukor hozzáadásával egyszerűen összeforralták, majd miután a zacc az edény aljára ülepedett, szűrés nélkül töltötték a csészékbe. A század végére azonban a brit és francia kávéházakban terjedni kezdett a szűrt, főzött kávé, és ebben az időszakban bukkant fel a cappuccino elnevezés előfutára is.

A 1700-as évek bécsi kávéházaiban jelent meg a Kapuziner, amelyet tejjel, tejszínnel és cukorral készítettek, később pedig fűszerekkel is gazdagítottak. A név eredete a kapucinus szerzetesekig vezethető vissza, a kávé barnás árnyalata ugyanis a rend csuhájának színét idézte. A korszakban létezett egy világosabb kávéváltozat is, a Franziskaner, amely a ferencesek világosbarna reverendájáról kapta a nevét, írja a The Spruce Eats.

A mai formájában ismert cappuccino azonban nem Ausztriából, hanem Olaszországból származik. A 20. század elején, az eszpresszógép 1901-es megjelenése után született meg az olasz cappuccino, amelyről a legkorábbi írásos említés a harmincas évekből származik. A korszakban az eszpresszógépek nehezen kezelhető és nagy méretű szerkezetek voltak, így csak speciális kávézókban használták őket, ahol a baristák rétegesen, tejszínhabbal és csokoládéreszelékkel díszítve szolgálták fel a cappuccinót – hasonlóan bécsi elődjéhez.

A második világháború után a modern, megbízható eszpresszógépeknek köszönhetően lassan kialakult az ital ma is ismert változata. A cappuccino először Európában és az Egyesült Királyságban terjedt el, utóbbi helyen azért különösen gyorsan, mert a tejjel ízesített kávé már korábban is része volt a mindennapoknak. Később Ausztráliában és Dél-Amerikában is népszerűvé vált – és persze az Egyesült Államokban, ahol az 1980-as évektől a modern kávézóláncok marketingje tette igazán trendivé.