Most járunk nagyjából 2020 felénél, úgyhogy összegeztük, melyik 10 idén megjelent album volt a legjobb eddig. Akad köztük karanténalbum, 8 év szünet utáni nagy visszatérés és gumipopot metállal vegyítő lemez is.
A koronavírus-járvány komoly csapás volt a zeneipar számára, hisz jövő évig a legtöbb előadó nem tud turnézni. Ennek kapcsán sokkal kevesebb lemez jelent meg idén a szokásosnál, több nagy előadó tolta el lemezmegjelenését emiatt, cserében a karantén alatt volt időnk mindent bepótolni, amit akartunk. A kevés megjelenés ellenére idén is akad bőven kiváló lemez, összeszedtünk ezekből egy csokorra valót.
Car Seat Headrest – Making A Door Less Open
A Car Seat Headrest előző lemeze, a 2016-os Teens In Denial hatalmas áttörést jelentett Will Toledo indie rock formációjának, a lemez több, az előző évtized legjobbjait taglaló listára is felkerült. Toledo viszont ahelyett, hogy korábbi sikerét próbálta volna reprodukálni, a hosszú, széttartó szomorkás rockdalokat elektronikuszene ihlette, rövid, repetícióra épülő poposabb dalokra cserélte az új lemezen.
Ugyanakkor a konvencionálisabb dalszerkezetek ellenére sokkal kisérletezőbb lett korábbi munkássáságánál, dalonként képes újra és újra meglepni a hallgatót hangzásával a Making A Door Less Open című albumával, ami egyszerre sokszínű és egységes. Persze továbbra is ugyanaz a sajátos melankólia jellemzi a dalokat ezen az anyagon is, mint az összes többin, hiába kaptak táncolhatóbb, kevésbé cipőbámulós csomagolást.
Thundercat – It Is What It Is
A basszusgitárvirtuóz Thundercat új albumán nem hoz semmi újat ugyan az előző, három éve megjelent Drunkhoz képest: továbbra is villámsebességű groove-okat társít felváltva humoros, időnként egzisztenciális kérdéseket felvető dalszövegekkel.
Ugyanakkor az előző terjengős, 23 dal hosszúságú, üresjáratokkal teli anyagával szemben sokkal szigorúbban szelektált Flying Lotus producerrel. A 15 számos, a 40 percet alulról súroló új lemeze éppen ezért sokkal tökéletesebb élményt kínál elődjénél, miközben hozza ugyanazt a kozmikus, kaotikus, bolondos hangulatot, ami az előző alkalommal is kiválóan működött.
Denzel Curry & Kenny Beats – UNLOCKED
Az utóbbi időkben egyre felkapottabb Kenny Beats hip-hop producer és a nagyon erős szériában levő Denzel Curry párosa papíron is tökéletes párosítás, hisz előbbi agresszív, falrengető mély basszusokkal operáló beatjeiről, utóbbi pedig szintén agresszív, eratikus és gyors rapstílusáról ismert.
Ezt a gyakorlat is igazolta, hisz egy közös dzsemmelésből egy 8 számos rövid album született, annyira inspirálóan hatott egymásra a két zenész. Az anyaghoz aztán készítettek egy animációs kisfilmet is, ami valamiféle narratívát sző a dalok köré, amelyeken leginkább csak felvágnak azzal, milyen erős produkcióra képesek erőlködés nélkül – picit olyan, mintha két világklasszis focistát néznénk közös dekázgatás közben.
Rina Sawayama – SAWAYAMA
A japán származású Rina Sawayama első stúdiólemeze az év eddigi legerősebb bemutatkozása. Clarence Clarity producerrel zsánerek széles skáláját járják be akár dalokon belül is a metáltól és stadionrocktól a rágógumipopon és EDM-en át egészen az RNB-ig, ráadásul mindegyik ugyanolyan jól áll neki.
Olyan, mintha az elmúlt két évtized mainstream popzenéjét valaki teljesen szétszedte, majd újra összerakta volna egy zenei műfajokat meghaladó furcsa egyveleggé, tele szokatlan és váratlan megoldásokkal. Első lemezével Sawayama gyakorlatilag azt üzeni, hogy egy bekategorizálhatatlan és kiszámíthatatlan előadóval van dolgunk, erre pedig az uniformizált, trendek által meghatározott mainstream popnak akkora szüksége van, mint egy falat kenyérre.
The Weeknd – After Hours
A modern, sötétebb RNB hangzását meghatározó The Weeknd idei lemezén ismét a múltba kalandozik, a 80-as évek szintipopjából nyerve inspirációt, az eredmény viszont az eddigi legambíciózusabb anyaga lett, a koncepciójának köszönhetően.
A dalok, ahogy korábbi lemezein, ezúttal is a kiüresedettség elől a töménytelen alkohol-drog-szex háromszögbe menekülésről szólnak, de ezúttal ezeket egy szakítós narratívába helyezi, amit vélhetően Bella Hadid szupermodellel nemrég véget ért se veled-se nélküled kapcsolata ihletett, amitől olyan mélységet kapnak az önpusztításról szóló szövegek, amire korábban nem volt példa.
Poppy – I Disagree
A furcsa internetszenzációból popelőadóvá avanzsált Poppy számtalan kiadón és stílusváltáson ment keresztül az évek során, amíg kereste a saját hangját, és az I Disagree-n végre megtalálta. Az elején megjelent konceptlemeze jól szövi tovább az évek óta épített metasztoriját a sátáni szórakoztatóipari szekta által uralt popsztárról, aki ezen a lemezen elkezd öntudatra ébredni és szabaddá válni.
Közben pedig egybecseng azzal, ami a való életben történt vele. Tavaly ugyanis szakított alkotótársával és exével, az abuzív Titanic Sinclairrel. Az I Disagree egy fiktív és egy valós újjászületés története, Gwen Stefani szólódalainak és a heavy metálnak egészen furcsa és megnyerő keresztmetszetében.
Run The Jewels – RTJ4
Killer Mike és El-P szupergrúpja, a Run The Jewels negyedik közös lemeze tökéletes időzítéssel érkezett az amerikai rendőri erőszak elleni tüntetésekre, amelyeknek akár az aláfestőzenéje is lehetne, annak ellenére, hogy a dalok még tavaly íródtak. Továbbra is két, a hatalom ellen a harcot felvevő, annak kisujjat mutató törvényen kívüli antihősként tetszelegnek, ugyanazzal a könnyed nemtörődömséggel rappelve fontos dolgokról, mint eddig, tökéletes kémiával.
Az album gyakorlatilag ránk rúgja az ajtót a nyitódallal, és az eszeveszett tempóból nem enged a végéig, olyan közreműködők segítségével, mint Pharrell Williams, Mavis Staples, vagy éppen a Queens of the Stone Age frontember, Josh Homme.
Childish Gambino – 3.15.20
A multitalentum Donald Glover mindenféle előzetes promóció nélkül váratlanul kiadta Childish Gambino alnéven működő zenei projektjének negyedik nagylemezét, amit előtte 24 óráig streamelt weboldalán, a címe pedig a dátum lett, amikor ez a stream történt. A borító egy üres fehér négyzet, a dalok többségének pedig az a címe, amelyik percnél és másodpercnél kezdődik a játékidő során.
A mai playlistes világban Glover megtagadja kvázi, hogy a lemezét bárhogy máshogy fogyasszák, mint egyben: a dalok egymásba is érnek, mintha egymásból kövekteznének. A This Is America mintájára pedig nem ad semmi magyarázatot, teljesen a hallgatóra bízza, hogy szétszedje és elemezze a munkáját, ami minden korábbinál részletgazdagabb és enigmatikusabb. Különleges élmény, ami követeli az újabb és újabb hallgatást.
Fiona Apple – Fetch The Bolt Cutters
Fiona Apple nyolc év után tért vissza egy új albummal, és művészeti alkotásról ritkán alakul ki ennyire egyöntetű konszenzus ennyire rövid idő alatt, ugyanis korszakos mesterművel van dolgunk. Apple otthonában készített új albuma az abszolút csúcsműve eddig is kiemelkedő pályafutásának, egy nyers kitárulkozás: düh, humor és szomorúság egyaránt megjelenik a legtöbb számban, amelyek olyan témákat taglalnak, mint a depresszió, a párkapcsolatok vagy éppen a nemi erőszak.
A Fetch The Bolt Cutters viszont sokkal inkább felemelő mint lehangoló album: gyakorlatilag a zenei megfelelője egy terápiás ülésnek, aminek a végére könnyebbnek érezzük magunkat. Az album, amire a legtöbb embernek szüksége volt a karantén elején.
Charli XCX – how i'm feeling now
Charli XCX egy egészen érdekes koncepcióval állt elő a karanténra. Néhány közreműködő segítségével írt egy teljes albumot rekordidő alatt, az album készülésének folyamatát megosztva rajongóival is, néha a döntéshozatalba is bevonva őket. Ez érdekes kisérlet volt, de meglepő módon eddigi karrierjének legjobb lemeze született belőle ahelyett, hogy megmaradt volna pusztán egy karanténkísérletnek.
Mint a lemez címéből és koncepciójából is adódik, a how i'm feeling now egy intim betekintés az énekesnő életébe és fejébe a karantén ideje alatt, olyan témákat érintve, mint a bezártság, a magány, a paranoia, és úgy alapvetően az összes érzés, amin jó eséllyel mi is keresztül mentünk a karantén során – mindezt a tőle megszokott, előremutató, hyperpopként definiált kisérleti elektronikából inspirálódó popzenén keresztül.
