Mit olvasott életében először? Mi segít neki, ha elakad az írással, és egyáltalán előfordul-e ilyen? A Hamu és Gyémánt magazin nyári lapszámába készülő interjú mellett pár rövidebb kérdést is feltettünk az írónak.
Extra Dry – az új regény hátterében
Legújabb könyved, az Extra Dry fülszövege így kezdődik: „A boldog békeidők utolsó pillanatai 2019 őszén. Egy kínai denevérben élő halálos vírus unalmában már azon tűnődik, mi lenne, ha elköltözne. Mondjuk, egy emberbe." A boldog békeidőkhöz képest, kínai denevér és halálos vírus után, hogy látod a művészet helyét, szerepét a világban?
Szerintem a művészetet alapvetően nem változtatta meg a koronavírus. A karantén alatt persze bizonyos dolgok változtak: nem lehetett színházba, koncertre, felolvasóestre menni, és megnőtt az online terek jelentősége. Az én életem és munkám viszont abszolút nem változott meg: ültem egy szobában, és írtam tovább. Ezt a regényt tulajdonképpen már a karantén előtt le kellett volna adnom, de úgy gondolta a kiadó, hogy a megváltozott körülmények miatt majd csak ősszel vagy karácsonyra adják ki. Május elején mégis szóltak, hogy azonnal küldjem a végleges szöveget korrektúrára.
Az a rész, amikor a Mikulás megjövendöli a járványt, nem az én váteszi képességeimről tanúskodik, hanem éppen ott tartottam a könyv írásában, amikor Európában is megjelent a vírus.
A borítón egy kollázs köszönti az olvasókat – miért ezt a technikát választottátok, mit jelent a kép számodra?
Én szeretem az egész folyamatot kézben tartani – a kiadónál viszont kevésbé szeretik, hogy ezekbe a dolgokba beledumálok, mert ez a borítótervező feladata lenne. Számomra az utolsó aktusa a könyvnek, hogy miután befejeztem, elkezdek borítóképet keresni. Ez is a karantén alatt zajlott: szerintem több ezer képet végignéztem. A borítóra végül Hannah Höch alkotása került, aki egy német dadaista és feminista festő-, grafikus- és kollázsművész volt. Amikor ránéztem erre a képre, azt láttam meg benne, amit írtam. Ha nagyon erőltetni akarok egy szálat, ami egyezik a könyvvel: van egy apa-lánya kapcsolat a regényben – egy bolond apa és egy válni készülő nő kapcsolata. Az após végül jó barátságot köt az addig utált vejével. Valamiért, amikor ránéztem erre a majdnem száz éves képre, akkor azt éreztem, hogy ez a kép tudja leginkább visszaadni a regény világát.
Első és újraolvasott könyvek
Emlékszel életed első, meghatározó könyvélményére?
Valószínűleg diszlexiás voltam, viszont a szüleim rengeteget olvastak, és érdekelt, hogy mi ez a misztérium, hogy ők egy könyvvel a kezükben ülnek, és ezt élvezik. 12 évesen nekiestem a Rákóczi hadnagya című könyvnek – ez volt a legvékonyabb kötet a családi könyvtárunkban. Valahogy átküzdöttem magam rajta, és ettől lett egy kis önbizalmam, hogy most már tudok olvasni. A következő Rejtőtől a Piszkos Fred, a kapitány volt: azóta sem tudom magam levakarni a könyvekről.
Melyik könyvet olvastad a legtöbbször újra életedben?
Két teljesen különböző olvasótípus gyereke vagyok. Anyám nagyon gyorsan olvasott: egy vaskos regényt el tudott egyetlen éjszaka alatt olvasni, de egy hónap múlva semmire nem emlékezett az egészből, és karácsonyra meg lehetett neki újra venni ugyanazt a könyvet. Apám a teljes ellentéte: egy év alatt olvas el egy könyvet, de ő megtanulja: meg lehet tőle kérdezni, hogy a 77. oldalon legfelül mi történik, mert emlékszik rá.
Én a kettőjük keveréke vagyok, aki nagyon lassan olvas, de egy hónap múlva semmire nem emlékszik.
Hangulatok maradnak meg a könyvekből, ezért elég sok könyvet újraolvasok. Amit talán a legtöbbször elolvastam, az Ottliktól a Hajnali háztetők. De az újraolvasás nagyon veszélyes dolog, és óvatosan kell vele bánni. Azok a könyvek, amikért gimnazista koromban rajongtam, nagy csalódást tudtak okozni tíz-húsz évvel később.
Fotó: Szilágyi Lenke / Wikipedia
Elakadásoktól a gyerekkori pacalélményekig
Mi segít általában, ha hosszabb időre elakadsz az írással?
Erőltetem. Egyfelől nem igazán szoktam elakadni az írással. Másrészről viszont folyamatos elakadásban vagyok. Folyamatosan dolgozom. Nekem inkább az írást előkészítő rész a nehéz: sokszor napokig csak fel-alá járkálok, teszek-veszek, rendet rakok a szobámban, és egyszer csak odáig jut a gondolkodás, hogy el tudom kezdeni.
Bächer mondta, hogy az a baj az írással, hogy írni csak írás közben lehet. Csinálni kell, ütni, vágni, reszelni, és akkor megy előre. Vagy hátra.
Nem olyan rég egy teljes könyvet írtál a pacalról. Mi a legkorábbi emléked, ami a pacalhoz köt?
Az első élményemre nem emlékszem. Anyukám rengetegszer csinált pacalt körömmel Szentesen – ő ugyan nem ette, de apám egyik kedvenc étele. Valószínűleg már kiskoromban ehettem pacalt, mert nálunk ez az Alföldön rendkívül népszerű étel.
Hosszabb interjúnkat Cserna-Szabó Andrással megtalálod a Hamu és Gyémánt magazin nyári lapszámában, ahol az íróval az irodalom és a gasztronómia kapcsolatáról, a humor nélküli világ elképzelt borzalmairól beszélgettünk, és arról is kaptunk tőle egy listát, hogy melyek azok a könyvek, amelyeket szerinte minden embernek el kellene olvasnia.
A magazin megvásárolható a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető és előfizethető közvetlenül a kiadótól és digitális változatban is beszerezhető.
